Michael Moore Oscar-díjas filmrendező ismét fel akarja rázni Amerikát; a Cannes-ban debütált, majd nemrég a tengerentúlon is bemutatott legújabb dokumentumfilmjében, a Sickóban arról rántja le a leplet, hogy a jelenlegi amerikai egészségügyi rendszert a nyereségvágy működteti.
A Sicko - ami az amerikai angolban a beteg (sick) szlenges alakja, gyakran elmebeteget jelent - azt a kérdést feszegeti, hogy miért nincs a világ egyik leggazdagabb országában, a 300 millió lakosú Egyesült Államokban 50 millió embernek egészségbiztosítása, és hogyan lehetséges az, hogy sokan a biztosítottak közül sem jutnak hozzá a megfelelő kezeléshez?
Moore - aki szerint "a Bush-kormány öt és fél éve rá se hederít 9/11 hőseire" - nemrég a Time című amerikai magazinnak úgy nyilatkozott: az olajipar és az egészségügyből élő pénzhajhász vállalatok "megvásárolták" a washingtoni kongresszust és a Fehér Házat, ez a két iparág rendelkezik a legtöbb pénzzel és befolyással. Az egészségügyi cégek tudják, merről fúj a szél, most arra törekednek, hogy az átfogó egészségbiztosítás majdani bevezetését úgy vezényeljék le, hogy abból a legtöbbet profitálhassanak.
A filmes a Time-nak elmondta: nem a Castro-rendszert élteti, hanem fel akarja rázni Amerikát rámutatva, hogy az Egyesült Államokban is meg lehet csinálni azt, amit Kubában, ahol magasabb a várható élettartam.
A Fahrenheit 9/11 című dokumentumfilmért 2004-ben Arany Pálmát nyert Moore jelenleg a különböző államok felsőoktatási intézményeit és az azokban felcseperedő "új politikai generációt" vizsgáló Uprising (melynek alapját a rendező Uprising nevű 2004-es turnéja adja, melynek keretében Moore egyetemeken és főiskolákon agitált Kerry mellett, Bush ellenében) című mozi utómunkálatait végzi, majd nekifog, hogy leforgassa a Fahrenheit 9/11?-et. Utóbbi természetesen még mindig a Bush és a Bin Laden család között fennálló viszonyra fókuszálna, persze nem szem elől tévesztve a másik célt: ismét bemutatni az amerikaiak iraki beavatkozását.
A Cannes-i Filmfesztiválon debütált Sickóról annak apropóján közlünk egy interjút (movieweb.com), hogy nemrég az Egyesült Államokban is bemutatták Moore újabb látleletét. A pozitív kritikai fogadtatásban részesült alkotás kapcsán megtudjuk többek közt a rendezőtől, hogy milyen érvekkel oszlatja el azokat a vádakat, melyek hazafiatlannak állítják be őt, illetve arra is választ kapunk, hogy a művet beharangozó kampány miért vígjátékként hirdette a Sickót.
Pár mondatban elmesélné, hogy miféle nehézségekbe ütközött a Sicko forgatása során?! Gondolok itt elsősorban a Bush-kormányzat által foganasított intézkedésekre.
Tíz nappal a Cannes-i Filmfesztivál előtt a hatóságok egy hivatalos iratban közölték, hogy nyomozást indítottak ellenem. Márciusban forgatócsoportommal és néhány beteggel, akik a 2001. szeptember 11-i egyesült államokbeli terrortámadások után a New York-i Világkereskedelmi Központ helyén vettek részt a romok eltakarításában és az ennek során szerzett betegségüket nem kezelték az Államokban, Kubába utaztam. Az amerikai állampolgárok ugyebár csak külön engedéllyel léphetnek be az országba, hacsak az illető nem újságíró. Azt gondolom, hogy semmiféle embargót nem szegtem meg, mivel a dokumentumfilmezés az én értelmezésemben tényfeltáró újságírói munka, azaz nem illegális tevékenység az ország határait átlépni. Mindez nem szól másról, mint a Bush-adminisztráció azon törekvéséről, hogy felhasználva a különböző hatóságokat, zaklathassa a politikailag másként gondolkozókat. De ez már korábban is így volt, nem lepődtem meg. Az előbbiek ismeretében ügyvédeim tanácsára készítettünk egy kópiát a Sickóból, amit aztán Kanadában helyeztünk el, nehogy a negatívok lefoglalása után meg legyünk lőve. Nagyon sajnálatos, hogy egy szabad országban ilyenek megtörténhetnek, de azt hiszem, az elmúlt években alaposan hozzászokhattunk ezekhez az ügyekhez.
Azt gondolja, hogy filmjével sikerül valamit elérnie, és a rendszer megváltozik?
Igen, szentül meg vagyok győződve erről, mivel a dolgok nincsenek végérvényesen bebetonozva, ezért a változás lehetősége mindig fennáll. Hiszek abban, hogy az amerikaiak egy szép nap ráébrednek arra, hogy ez nem mehet így tovább, elegük lesz és követeléseiknek érvényt szereznek. Ennek már vannak jelei, gondoljunk csak a tavaly novemberben történtekre, amikor is a közfelháborodás miatt nem adták ki O. J. Simpson fiktív gyilkosságának történetét. Egy internetes oldalon például 48 ezren csatlakoztak a könyv betiltását követelők táborához. Mindez határtalan örömmel tölt el. Hogyan történhetett ez meg? ? kérdezhetnénk. Egyszerűen az emberek nem akarták a kötetet látni a könyvespolcokon és kész. És mindez pénz, PR és bojkottra szólító tévészpotok nélkül történt meg. Úgy vélem, hogy hasonló az Államok egészségügyi rendszerével kapcsolatban is előfordulhat. A nép felkel és változást követel majd. Remélem, hogy a filmem mindehhez megadja az alaphangot, szikraként funkcionál.
Bele tudnánk menni mélyebben annak a kérdésnek a megválaszolásába, hogy Önt miért nem kedvelik oly sokan?
Kire gondol? Netalán van egy listája? Kérem, sorolja a neveket (Moore itt nevet). Ha ezt a kérdést a 2003-as Oscar díjkiosztón teszi fel, egyetértettem volna önnel. Ma viszont határozottan vissza kell utasítanom; az amerikaiak hetven százaléka ugyanazt gondolja, amit én. Hetven százalék elutasítja Bush politikáját vagy/és a háborút. Azt is mondhatnám, hogy én lettem a főáram, ami valljuk be, kissé bizarr. Anno szép számmal akadtak olyanok, akik lehurrogtak az Oscar színpadról, csak azért, mert ki mertem jelenteni azt, hogy fikciós indokok által lettünk háborúba vezényelve. Ekkor, mivel még mindennek az elején voltunk, sokan nem akarták ezt hallani. Megértem. Mostanra azonban napvilágra kerültek a piszkos dolgok és az is nyilvánvalóvá vált, hogy miről beszéltem négy éve. A napnál is világosabb, hogy a Fahrenheit 9/11 az igazságról szól. Talán vannak olyanok, akik még emlékeznek arra, amikor három éve elmentem a Walter Reed kórházba, hogy bemutassam, hogyan kezelik (nem kezelik) az ott fekvő katonákat. A média túlnyomórésze nem foglalkozott az üggyel. Pár hónapja viszont mindenhonnan ez folyik. Az ilyen esetek bemutatása az életem. Filmkészítőként erre tettem fel mindent.
Azt állítja, hogy alkotásai dokumentumfilmek, ennek ellenére a Sickót vígjátékként harangozták be. Úgy tekint magára, mint egy komédiásra vagy mint egy "szórakoztatóipari munkásra"?
Szatíraszerzőnek gondolom magam. Mint tudjuk, a műfaj mindig is az újságírás eszköztárába tartozott. Mozijaim olyanok, mint az Op-Ed rovat (vélemény-rovat, mely a szerkesztői oldallal átellenben kap helyet, s a vendégeknek nyújt teret arra, hogy kifejtség véleményüket egy-egy tárgykörben ? szerk.), ahol a szubjektív vélemények a valóságban gyökereznek. Nem alapítok politikai mozgalmat, nem vagyok prédikátor, egy szimpla filmesnek tartom magam. Szóval szögezzük le először és utoljára, mozikat próbálok meg forgatni, melyekre jó esetben sokan beülnek péntek esténként. Azt akarom elérni, hogy az emberek tátott szájjal jöjjenek ki a filmszínházból. Egyébként nézőként nem ezt szeretnénk mindnyájan? Valljuk be őszintén, hány produkciónak sikerül ezt előidéznie? Nem soknak. Olyan helyekre viszem el a filmbarátokat, ahol még azelőtt sosem jártak. Ha csak a legutóbbi alkotásomra gondolunk, a Guantánamo-öbölbe csónakázunk be. Történetek, amiket a hírekben nem hallhattunk, vagy aminek nem néznek a mélyére, ott jövök én. Reményeim szerint ezekben a fajsúlyos sztorikban azért a humor szikrája is felcsillan.
A Sicko esetében mi volt a kiindulási pont?
Az alapokat az egyik tévéműsoromból szedtem, ahol sikerült megmentenünk egy férfi életét azzal, hogy a korábban vonakodó egészségügyi biztosítót belekényszerítettük abba, hogy állja az operáció költségeit. Átfutott a fejemben, ez a történet megér még egy misét, csak már nem egy esetet górcső alá véve, hanem tízszer ennyit. Ez volt a Sicko alapötlete. Aztán ahogy beleástam magam a sztoriba, mellbevágó dolgokat tapasztaltam, többek közt azt, hogy az Egyesült Államokban évente 18 ezren halnak meg "csak azért", mert nincs betegbiztosításuk. Az isten tudja, hogy hányan vannak olyanok, akik ennek birtokában költöznek a másvilágra. Szóval, ahogy így haladtam előre, ráébredtem, hogy nem is egy olyan filmet kéne forgatnom, ahol egy konkrét személy, vagy cég a főszereplő, hanem, ahol az egészségügyi rendszer van kipécézve. Számtalan embert kértünk meg a neten keresztül, hogy meséljék el történeteiket. Túlnyomó többségük rendelkezett betegbiztosítással. Igazi horror sztorikkal találkoztunk, ahol a betegek azt hitték, hogy teljesen felgyógyultak, de mégsem. És mindez az egészségügyi biztosítónak "köszönhetően", amely nem állja a számlát, pusztán azért, mert ha kifizeti azt, nem tud profitot termelni.
Visszatérve a kubai utazásra, ezzel sikerült vitát generálnia. Sokan voltak, köztük rengeteg expatrióta, akik azt vetették a szemére, hogy pozitívabb színben tünteti fel a kubaiakat és vezetőjüket, mint saját hazáját. Mit válaszol ezekre a vádakra?
Hát először is, azoknak, akik Miamiból szónokolnak és törnek pálcát a kubaiakon, javaslom, hogy mielőtt megvádolnának, üljenek be a filmemre és ne úgy vagdalkozzanak, hogy abból még egy percet sem láttak. Úgy vélem, ha végignézik a Sickót, azt láthatják majd, hogy kubai rokonaik, szomszédaik jobb egészségügyi ellátásban részesülnek, mint saját maguk. És ezt nem Michael Moore mondja, hanem a világ jelentős egészségügyi szervezetei, melyek kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy Kuba kiemelkedik ezen a téren. Nem hiszem tehát, hogy ezzel oly nagy újdonságot mondok. Ellenben azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem léptem át az ország határát. A Guantánamo-öbölbe hajóztam, ami amerikai föld a kubai szigeten (az USA nem tart jogot a terület feletti szuverenitásra, azt Kuba részének tekinti. Ezt az is mutatja, hogy a támaszpontra menekülő kubaiakat minden esetben visszaadja a kubai hatóságoknak, mivel amerikai álláspont szerint a menekülők a támaszpontra való behatolással valójában nem hagyták el Kuba területét, így nem minősíthetők menekülteknek ? olvasható a Wikipédián a területről, szerk.). Mindezt azért tettük, mert különbözői információkból az a képlet állt elő, hogy a Guantanamóban raboskodó Al-Kaida tagok jobb egészségügyi ellátást kaptak, mint az a három ember, aki a szeptember 11-i terrortámadásokban megsemmisült New York-i Világkereskedelmi Központ romjainak az eltakarításában vett részt. Ezt az egészet rendkívül ironikusnak találtam. Ha valami nonszensz, hát ez az. Ezzel persze sikerült felidegesíteni a Bush-adminisztrációt, amely úgy véli, hogy ezzel azt is állítom, hogy az a kormány, mely a 9/11 áldozatait és túlélőit hősnek tekinti, valójában le...ja, hogy mi van velük és nem vesz tudomást róluk. Én azonban nem ezt mondom, ez nem igaz. Mint amerikai, szégyenkezem emiatt és pont ez az oka annak, hogy guantanamó-i öbölbe hajóztunk. Senki se kérdőjelezze meg a hazaszeretetemet, mert a leghazafiasabb cselekedet amit csak tehetsz, hogy kérdéseket teszel fel, vagy ha úgy jobban tetszik, elszámoltatod a kormányodat.
