A 70-es évek szexuális forradalmából kevés igazán időtálló életmű sarjadt, de ezek egyike biztosan Mapplethorpe-é. A közeg és a kor, a New York-i szubkultúra, amiben mozgott, és az a minden művét átható belső kényszer, amivel a tökéletességet próbálta megragadni, közös erővel bontotta ki a görög klasszicizmushoz hasonlítható képi világát. Semmivel sem szókimondóbb, semmivel sem kevésbé magasztos, mint annak csúcsteljesítményei. Mapplethorpe művészetében nem az a botrányos, ami benne van, hanem amit az értetlen, kisszerű, hipokrita közönség hozzátesz.
Thomas (1987)
Férfi nemiszerveket a tökéletes szépség élményével megragadni, egy virág látványából kibontani a leplezetlen erotikát ilyen magas fokon egyedül ő tudott. Ahogyan egy antik szobrot is úgy tudott megfotózni, hogy abból a saját jelenünkre érvényes tartalmakat olvashatunk ki. Képei ikonok a szó vallási értelmében, témái egy különleges rituálé keretében felmutatott szentségek, a mindennapi kontextusból kiemelt, és az öröklétbe helyezett varázslatok. Mapplethorpe-ot mélységesen izgatta a saját kora. Fotóival nem a szépséget akarta elérni, hanem azt bizonyította, hogy a szépség mindenütt jelen van, testünk és környezetünk minden eleme az univerzális csoda szikráját hordozza. A legendás női testépítőről, Lisa Lyonról készített sorozata a görög szépségideált egy ma is élő istennő testében látja életre kelni. Izmai, arányai, mozdulatai nem a nagyon is gyakorlatias emberi húspiac értékeit hordozzák, hanem magát az isteni eredetet. Mapplethorpe ezzel a sorozattal arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi test szentély, sugárzó szépsége vallásos élményt ígér.
Önarckép (1988)
Hasonló tartalom sugárzik a puszta térben megjelenő, négyzet- vagy körformába illesztett férfiaktokról. Az 1987-es Thomas-sorozat az atlétika nemesen egyszerű mozdulataival a test és a geometria egymásra hangolódásának mesterműve. A néző nem kukkolónak érzi magát a meztelenség láttán, hanem a tökéletességet élvező teremtménynek, aki egy szeletet kapott ajándékba a világ harmóniájából. Valójában még azok a fotók sem az erotikus pályákat ingerlik, amelyek nyíltan a szexről szólnak: egy nadrágból kilógó fallosz, egy fehér kézbe fogott férfi nemiszerv a rejtőzködő, majd megnyilvánuló, áhítattal körülvett csodát teszi láthatóvá. A világ boldog termékenységét hordozzák a lábuk között Mapplethorpe modelljei, és ő ? pazar fénykezeléssel, a művészettörténet nagy ideáljaira tett finom képi utalásokkal, és azzal a módszerrel, hogy a figura környezetéből minden mást eltüntet ? a maga eszközeivel köszönti ezt a csodát. Gátlástalanság helyett végtelen fegyelem, szabadosság helyett precíz formálás jellemzi. Olyan odaadással figyel a kép tárgyára, mint nagyon kevés alkotó: őt ugyanis valóban az ember, a virág, a test érdekli. Nem azon keresztül akar elérni valamit, hanem annak belső sugárzását teszi láthatóvá. Ezért olyan döbbenetesek Mapplethorpe portréi, mert valóban a modelljeiről szólnak. Louise Bourgeois pikáns mosolya felülírja a hóna alá szorított fallosz-szobrot, Donald Sutherland metsző tekintete többet árul el a színészetről, mint egy hosszú elemzés, Annie Leibovitz arcélén büszkén fénylik a férfi-női kettősség. Minden portréja önálló tanulmányt kívánna, annyi hit, bizalom, annyi öntudatosan felvállalt identitás összegződik bennük. De a legkülönlegesebb az a sorozat, melyet az évtizedeken át készített önarcképeiből látunk itt.
Két tulipán (1984)
Mapplethorpe ironikus játékot művel a saját testével: felölti egy társadalmilag elfogadott szerep külsőségeit, beöltözik annak kellékeibe, zseniális színészi vénával alakítja az állóképeken a nagyvilági nő, a gengszter, az entellektüel, a James Dean-féle lázadó fiú, vagy akár a manierista festményekről ismert erdei ördögöcske szerepét. De mindegyikből ravaszul kinéz, tekintetével gúnyosan leplezi le az álruhát és az átváltozóművészekkel ellentétben kíméletlenül, őszintén saját maga marad. Rembrandt rajzain találkozunk ugyanezzel. Mapplethorpe még a halála előtti hetekben is viccet farag magából, halálfejes bottal ül a kamerája elé, legvégül már az arcát sem adja, csak a koponya vigyorog ránk. A kép megrendítően zár le egy életművet, amelyik minden munkájával a tökéletes, égi szépségnek emelt templomot, miközben a világ mocskosnak bélyegezte.
