Mata Attila festett fa bohócai, gipszből fémből tekeredő tornászai, izgága mobilokra emlékeztető szobrai ellenben nagyon dinamikus szerkezetek, az állandó mozgást csak az anyag fékezi, ameddig a forma pattanásig feszült energiái nem szakítják át a határt, hogy őrült táncba kezdjenek. Szabó Tamás prehistorikus maszkjai, az ősi hordák vezéreit életre keltő fejek, büsztök, a kőoszlophoz kötözött, szöggel kivert, fejetlen áldozati test vagy a Dante arcélét viselő torzó valahol geometrikus és antropomorf határvidékéről származnak, abból a korból, amikor az ember még szikla volt, a szikla ember, és a kettő azonosságát a mágikus művészet tisztán tudta felmutatni. Hozzá képest Kalmár János elvékonyodó, stilizált figurái a lét szélén kapaszkodó, modern lények, Drabik István Giacomettit idéző, a végletekig roncsolt felületű hegesztett vas emberalakjai pedig egy-egy felnagyított részletükkel reszketegen állnak a talapzat biztonságos felületén, mint a modernen túli, tér-idő nélküli, bizonytalan közeg védtelen lakói. A 20. század nagy szobrászati hagyományait folytatja mindegyik alkotó a maga módján, ezzel mutatják fel, hogy közös kiindulópontjuk, az emberi test továbbra is a szobrászat egyetlen igazi forrása.
