Az És mi van Tomival? című film nagy része a küzdelemről szól.
Izgalmas feladat volt megmutatni a kontrasztot: míg az első negyedórában az általam megformált Sanyi az alkohol hatására folyamatosan terrorizálja a családját, a hátralevő időben már küzd. Az is kiderül, hogy az alkoholizmusban demokrácia van. A II. kerületi Bimbó úton élők ugyanúgy szenvednek tőle, mint a kiskunmajsaiak, maximum az ital minősége között lehet különbség.
A társadalom el akarja rejteni a problémát, nem beszél róla, az érintettek pedig így próbálják bagatellizálni: „Én hozzá képest keveset iszom.”
Úgy gondolom, hogy a szűk vagy a távoli családjából – legyen szó akár nőről, akár férfiról – az alkoholhoz kapcsolódóan minimum egy rossz élményről mindenki be tud számolni. Ezért érdemes a témával komplexitásában foglalkozni. Erőt adhat, megmutathatja, hogy van belőle kiút, és hogy a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Pontosan tudtuk Tillával, mit szeretnénk megmutatni, mire szeretnénk fókuszálni.
És mire?
Arra, hogy az összetartásnak, a barátságnak, ha a bajban segítjük és nem hagyjuk magára a másikat, karizmatikus ereje lehet. Régi barátság fűz Tillához. Jól ismeri a lényemet, a karakteremet; tudta, hogyan nyúljon ehhez a filmhez, a figurámhoz. Nyolc éve egyáltalán nem iszik. Úgy gondolja, hogy korábban veszélyes ivó volt, mert napokig is eltartott nála az ivászat. Úgy érezte, hogy nincs kiút a szakadékból, és a családja is széteshetett volna, ezért az összes feszültségét beleírta ebbe a filmbe.
Sok szempontból rendkívül személyes alkotás lett, mégsem az ő életét játszom el, hanem a küzdelmet, a bizonytalanságot, a megrogyást, a fájdalmat és a talpra állást.
És persze a „rózsaszín felhős” időszakot is, amikor az ember azt hiszi, hogy piával minden könnyebb. És valóban jön a felszabadultság, de mindig sötétség követi. Ennek az öröme és bánata rendkívül változatosan jelenik meg. Ettől válhat élvezhetővé a film minden olyan ember számára, aki vagy érintett, vagy bizonytalan, mert úgy érzi, hogy nem jó úton jár.
Tilla minden filmjében te játszod a főszerepet, utoljára tíz évvel ezelőtt dolgoztatok együtt.
A Pánikot, a Csicskát és a Tiszta szívvel-t is együtt csináltuk. Tillának hatalmas alkotóereje van, és egy ilyen embernél tíz év kihagyás komoly fájdalommal és kudarcélménnyel jár. Viszont amikor összeállt a történet a fejében, szívvel, szenvedéllyel, szeretettel mindössze tizennégy-tizenöt nap alatt leforgattuk. Rendkívül nagy élmény volt, és talán már így a bemutató előtt is kijelenthetem, hogy életem egyik legfontosabb munkájának tartom.
Azt hiszem, a legtöbb színész így ötven körül érik meg arra, hogy már ne tépje feleslegesen, értelmetlenül a száját, hanem csak az igazán fontos dolgokra koncentráljon, és ez benne van a filmben.
És mi van Tomival? Ki ez a Tomi?
Vannak világhírű filmrendezők – így például Kaurismäki vagy Ken Loach –, akik hasonló stílusú kisemberfilmeket csináltak, ez azonban igazi közép-európai sztori. A kalapban, amit Sanyiként viselek, úgy nézek ki, mint a román Johnny Depp… Ha az ember iszik, viccesebb, felszabadultabb, elfelejti a napi problémáit, feszültségeit, családi konfliktusait, csak éppen szétrohad közben a teste. Kiégett ember lesz, akinek nagy esélye van hirtelen meghalni.
Tomi egy harmadik ember, akit a filmbeli Palival – Polgár Tamás kollégámmal – keresünk. Fontos volt, hogy Tillával sok-sok hónap alatt választottuk ki a szereplőket. A lányomat Tóth Zsófia, a feleségemet Fodor Annamária játssza, és Sodró Eliza is meghatározó karaktert alakít: mind érzékeny, baromi jó színésznők. Polgár Tomit, a Mundruczó-filmek „faltörő kosát” szintén imádom, és régóta szerettem volna vele dolgozni. Sikerült egységet alkotnunk. Patkós Marci, de még a nagyágyúk: Básti Juli, Ujlaki Dénes és Cserhalmi György is szívesen jöttek. Nagy ajándék.
Az És mi van Tomival? kérdés egyébként úgy is szólhatna, hogy: És mi van Sanyival, Palival…? Ez a film mindegyikünkről szól, hiszen aggódunk egymásért. Soha egyetlen sorstársnak sem szabad elengedni a kezét, mert akkor már csak a tragédia hírét fogjuk megkapni, hogy egy barátunkat megint elveszítettük.
Mi jelenthet kiutat?
Vannak komoly segítségek, például az Anonim Alkoholisták szervezete, amelynek gyűlésein a számítógépes szakembertől a pénztárosnőn át a buszvezetőig és a drogos ügyvédig mindenféle ember megtalálható, és az segíti őket, hogy fogják egymás kezét. Az alkoholizmus, mint Damoklész kardja, mindig ott lebeg az ember feje fölött. Nyilván nemhiába kezdem úgy a bemutatkozást az egyik jelenetben, hogy: „Sziasztok! Sanyi vagyok, alkoholista, és 1662 napja nem iszom.” Erre mindig fel kell hívni egymás figyelmét, hogy erőt adjon a nehéz napokban. És amikor valami súlyos családi krízis történik, ne az alkoholhoz nyúljon az illető, mert akkor pillanatok alatt visszaszokik, visszakerül a pokoli spirálba.
Remélem, az érintettek is elmennek megnézni a filmet a moziba.
Magyarországon egymillió alkoholista él, és nem hiszem, hogy mindannyian látják majd, pedig lehet, hogy segítene nekik. Mindenkinek ajánlom, aki nem rettegésben akarja élni az életét: a magáét és a családjáét. Abban bízom, hogy olyanoknak is segíthet majd ez a film, akiknek a párja küzd ezzel a betegséggel. Az alkoholizmus ugyanis betegség. Baj, ha az érintett nem látja, hogy a szó rossz értelmében miket hozhat ki belőle: hogy évek alatt esetleg mibe került bele, és ha nem akar szembesülni a problémával, hanem a szőnyeg alá söpri.
Az alkoholizmusnak rengeteg típusa van: a csendes, az agresszív, a sztorizgatós, a rögtön elájuló. Bár a téma nem könnyed, sok humorral mutatjuk meg. A részeg emberek vagy az abszurd helyzetek, amelyekbe ilyen szituációkban belesodródnak, viccesek is tudnak lenni, ahogyan az általuk elmesélt sztorik is lehetnek humorosak.
Egy életem címmel pár nap múlva életrajzi standupestre készülsz a MOM Kulturális Központban.
Ez egy sorozat, amit Mucsi Zoli kezdett, majd Grecsó Krisztián folytatta, és most engem kértek fel. Minden idegszálammal erre készülök most. Lévai Balázs producer rendezi, Gyulay Eszter a dramaturg, és arról szól, hogy a színészek mennyire mutatják meg a személyes életüket. Menekülnek a bulvárújságírók elől, de ha ezt a szakmát művelik, vállalniuk kell az ezzel járó felelősséget. Ezt is lehet humorral, szeretettel előadni, és akkor talán senkit sem bántok meg vele. Ennek az arányait próbálom belőni.
