Tinderező ruhák, virtuális énképek

Sokunkban kelt szorongást, ha egyik pillanatról a másikra csupa ismeretlen ember közé kerülünk – ám de gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha már az első pillanattól tudnánk, hogy kivel vagyunk egy hullámhosszon, kivel érdemes barátkoznunk a több száz jelenlévő közül. Az egyik novemberi smART XTRA! vendége, Lévai Zsófi éppen az ilyen helyzetekre keres megoldást egymásra reagáló, interfészekként működő ruha- és kiegészítőkollekcióival, amik szenzorok segítségével mutatják meg, kivel érdemes „matchelnünk”.

Mesélj kicsit a kezdetekről. Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy a hagyományos divattervezés helyett inkább „fashion-tech”-kel szeretnél foglalkozni?

Egy olyan családból jövök, ahol minden nő kocka; nagymamám villamosmérnök, anyukám programozó-matematikus. Mérnöki univerzumban nőttem fel, de kiskoromtól kezdve érdekeltek a művészetek. Kamaszkoromban egy kicsit fel is lázadtam a reál tárgyak világa ellen, és a divatra kezdtem inkább fókuszálni. Megalapítottam a saját márkám, ami jó pár évig futott, de rájöttem, hogy a piaci igények kiszolgálása helyett szeretnék inkább kísérletezni, innovatív anyagokat és technológiákat használni. Ekkor kerültek a kezembe fényvisszaverős anyagok és LEDek, és ezen a ponton valahogy mégiscsak visszafordultam az otthoni gyökereimhez. Jelenleg anyukámmal dolgozom, ő programozza a prototípusaimat a Team Interknitting csapatban.

A munkáid egyik fő kérdése, hogy hogyan ültethető át az online valóság offline terekbe. Miért éppen ez foglalkoztat?

Egy olyan világban élünk, ahol a fizikális, a biológiai és a digitális szférák összemosódtak, és ez kihat ránk és az emberi kapcsolatainkra. Egyszerre kell online és offline terekben létezni, folyamatosan broadcastolni az egész életünket. Ez az új szituáció legtöbbször felkészületlenül ér bennünket, és az a végeredmény, hogy végül sehol sem vagyunk jelen igazán. Ezeknek az elvárásoknak a feloldására keresek megoldást minden fejlesztésemmel.

Megoszlik a témában a pszichológusok véleménye: egyesek szerint a social media izolál, mások szerint pont, hogy segít a kapcsolatépítésben.

Igen, és az új generáció már ebbe a kettős realitásba születik bele, nagyon izgalmas kérdés, hogy vajon rájuk milyen hatással lesz ez a többcsatornás kapcsolódás. Ha különböző csatornákon kommunikálunk, az kihat arra, mennyire tudjuk a másikat „olvasni”. Egy valós idejű beszélgetésnél 55%-ot tesz ki a metakommunikáció, a testbeszéd, a hang, a tónus. Ezeket nem tudjuk kiolvasni a közvetített csatornákon keresztül. Szerintem ez is átalakul pár éven belül, hiszen az emoji és a GIF nem elég ahhoz, hogy komplex érzelmeket közvetítsünk. Az új technológia nem gonosz, és nyilván nem küldhetjük vissza a gyerekeket a mezőre játszani, csak meg kell tanulni tudatosan létezni benne.

Beszéljünk egy kicsit a kollekcióidról! A Power of Proximity-t megelőzte a MOME-s diplomamunkád, az Interknitting, amihez szintén szenzorokat és LEDeket építettél a ruhákba. Miben különbözik mégis a kettő?

Az Interknittingnél különböző interakciókra voltak érzékenyek a ruhák: hangra, érintésre, mozgásra reagáltak, és két darab össze is tudott kapcsolódni. Részben ez inspirálta a Power of Proximity-t. Szociális lények vagyunk, élvezzük, ha összekapcsolódhatunk másokkal – ezt a gondolatot akartam továbbvinni. A Power of Proximity-ben már hálózatot alkotnak a ruhák, minden darab össze tud kapcsolódni.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban?

Képzeld el, hogy belépsz egy terembe, ahol senki sem ismeri a másikat, de mindenki az én pulcsimat viseli. Ha körbenézel, egyből tudod, kivel vagy közös nevezőn, ugyanis a pulcsi megmutatja a szinkronitásokat. Ha a mi kettőnk ruhája elkezd pirosan világítani, az azt jelenti, hogy valami nagyon hasonló bennünk, érdemes beszélgetnünk egymással.

Honnan tudja?

Lefejlesztettünk egy applikációt, ami a viselő adataiból leszűri, hogy mik az illető preferenciái és ezáltal kikkel kerülhet egy hullámhosszra. Mikor Berlinbe költöztem, a nulláról kellett felépítenem az életemet, és rengetegszer voltam olyan szituációban, ahol ismeretlen emberek vettek körül. Tök jó lett volna tudni, hogy kikkel lehetnének közös témáink. Ezt nagyon nehéz megsaccolni első ránézésre, a világ egyik nagy kérdése, hogyan állapítható meg akár első szempillantásra, hogy két ember egy hullámhosszon legyen. A kutatásaim során rájöttem, hogy a legmérvadóbb kapcsolódási pont az azonos terek szeretete. Azok a terek, amikben jól érzed magad – legyen az hegymászás, romkocsma, tengerpart – összehoznak a hasonló érdeklődési körű emberekkel. Manapság, ha utazol vagy kirándulsz, akkor általában fotót készítesz, becsekkolsz és megosztod a helystátuszod a social mediában is. Az applikáció az Instagramra feltöltött képek geolokációja alapján matcheli össze az embereket.

A pulcsik egy networkön kapcsolódnak össze, és meg tudják osztani egymással ezeket az információkat. Ha egymás felé fordulunk, az infraledes technológia megmutatja, mennyire erős a kapcsolatunk. Most összesen 10 fokozattal dolgozunk. Ha valakivel több időt kezdesz el együtt tölteni, a pulóver érzékeli, és erősödik a kapcsolatotokat mutató szám.

Ha jól tudom, a Power of Proximity-t a Tinder inspirálta. Miben segíthet ez a ruha a társas kapcsolatainkban? Hogyan lehet kibővíteni az emberi érzékelést?

Igen, akár a divat és a Tinder ötvözésének is nevezhetjük ezt. Nem a párkeresésre, inkább az általános emberi kapcsolatok építésére fókuszáltam. A pulcsi segíthet abban, hogy kivel érdemes ismerkedned egy új, ismeretlen közegben, vagy hogyan építs baráti kapcsolatokat számodra idegen városban. Azt látom a környezetemben, hogy amióta megjelent a digitális nomád generáció, folyamatosan mozgásban vagyunk. Hatalmas a fluktuáció, nehéz követni, hogy napról napra új emberek lépnek ki és be az életünkbe.

Egy táncperformansz segítségével mutattad be a ruhát. Hogy találtatok egymásra Gáspár Krisztina koreográfussal?

Kovács Andival, a smART! XTRA sorozat kurátorával nagyon sokat beszélgettem a fashion-tech vonalról, és ő hozott össze Krisztinával. Egy táncos sokkal jobban be tudja mutatni a pulóver működését, mintha csak én magyaráznék. Nagyon izgalmas volt a közös munka, jó párosítás volt kettőnk érdeklődésének és alkotói műfajainak ötvözése.

El tudod képzelni, hogy ezek a ruhák egy napon helyettesítsék a social media tereit?

Igen. Ha az a sok kommunikációs platform, amiket használunk, egy metakommunikációs síkra kerülhetnének a ruháink által, sokkal inkább tudnánk a jelenben létezni. Szerintem az a digitális kor nagy problémája, hogy − bár fantasztikus mennyiségű információ áramlik köztünk − , zajos a világ, és kevesebb időt szánunk egymásra. Az új technológiáknak az lenne a feladatuk, hogy fejlesszék az igazi emberi interakciókat, hiszen a sok képernyő között elveszünk.

De a social mediának nem csak a kommunikáció a célja, hanem a megosztás is. Hogy megmutathassam, hol jártam, milyen ruhát viselek, mit fotóztam le. Ezt is tudná helyettesíteni a ruhád?

Abszolút. Maga az öltözködés kultúrája is egyfajta üzenetközvetítési lehetőség. Anno nem azért kezdett el öltözködni az ember, hogy ne fázzon, hanem, hogy jelzéseket adjon. A legjobb hőszigetelés nem a textil, hanem a zsírszövetek, a nálunk sokkal hidegebb éghajlaton élő bennszülöttek teste a mai napig pőre, zsírral és hamuval szigetelnek. A legelső, jégkorszakból való öltözködési jelek is arra utaltak, hogy az emberek fel akarták hívni magukra társaik figyelmét. Ha így nézzük, a fashion-tech beleillik ebbe a jelzésrendszert fejlesztő evolúciós folyamatba, hiszen az öltözködésünkkel meg tudjuk osztani, hogy mennyire vagyunk vagyonosok, kívánatosak, komfortosak. Persze ezek egyszerűbb üzenetek, de tovább lehetne fejleszteni őket.

A teljes interjú eredetileg a Trafó blogján jelent meg.