Tiziano a Bűnbánó Magdolna-témát a szerencsehozójának tekintette. A legenda szerint mire végzett az egyik változattal, már érkezett a megrendelés a következőre, de mindig volt egy, amelyet magánál tartott, s modellként (meg talizmánként) használta. Körülbelül huszonöt Magdolna-ábrázolást tulajdonít a festőnek a művészettörténet. Nem mind autográf alkotás, és számos olyat említenek a források, amelyekről nem tudjuk, jelenleg hol találhatók.
Tiziano Vittoria Colonna számára festette meg először ezt a témát 1531-ben. A neves költőnő gyűjtötte a Bűnbánó Magdolna-ábrázolásokat, és a művészt kollégájával, Michelangelóval akarta megversenyeztetni, amikor a „lehető legjobban könnyező” Magdolnát rendelt tőlük. Tiziano elkezdett egy kompozíciót, aztán jobb ötlete támadt: megújította a fiatal, bűnbánó prostituáltként megjelenített alak ikonográfiáját, és az antikvitásból ihletet merítve tulajdonképpen egy meztelen Venust (Venus pudica) festett. Bár e műnek nyoma veszett, a forrásokból tudjuk, hogy Michelangelo szakrálisan tiszta, puritán verziójával szemben leplezetlen erotikussága miatt kiverte a biztosítékot a megrendelőnél, ugyanakkor persze gyorsan híre ment a képnek.
A mű utoljára Nápolyban tűnt fel. Giambattista Marino költőt is megihlette Magdolna hajának és könnyeinek zavarba ejtő érzékisége: „És a leomló tincsek / arany nyakékként díszítik a meztelen alabástrom testet.” Tiziano zseniálisan játszik a testtartással: miközben az kifejezi a bűnbánatot, a test legerotikusabb pontjaira irányítja a fókuszt. Az egyik kar mintha takarná a melleket, de valójában fedetlenül hagyja őket. A másik kéz a szeméremdomb felé irányul, a hajzuhatag nem fedi be a testet, hullámzása pedig fókuszba helyezi a „kényes részeket”. A tekintet, az ajkak enyhe nyitottsága tovább erősíti az erotikus jelleget – vággyal teli a póz és a mimika.
Ebből az időszakból származik az az első verzióhoz hasonló változat is, amelyről lehet tudni, hogy Giorgio Vasari is látta 1548-ban: ez most a firenzei Pitti-palotában látható. Magdolna sugárzó megjelenése a sötét háttér előtt olyan, mintha belülről fakadna a fénye, amely a lényéből áradó szentség jeleként is olvasható, de azért inkább azt érezzük, hogy a női alak izzik Krisztus iránti égő szenvedélyétől. Ezt a benyomást erősíti Magdolna aranyszínű haja, íves teste és telt ajkai is.
Tizianót számosan megkeresték, hogy készítsen újabb variációkat, azonban a világ időközben sokkal prűdebbé vált, így a festő 1554 körül úgy döntött, felöltözteti Magdolnáját. Az egyházat sok tekintetben megfegyelmező trienti zsinat (1545–1563) időszaka volt ez, és Tiziano tiszteletben akarta tartani az emberek felerősödő vallási érzékenységét, meg persze a hírnevét sem szerette volna aláásni. Az ekkor megörökített Magdolnák kendővel takarják magukat, bal mellüket félig elfedik, a jobbat pedig kezük nem engedi látni, az erotikus felhang azonban e képek esetében is tagadhatatlan.
A vállról leomló, így azt szabadon hagyó textília, a vágyakozásról tanúskodó tekintet, valamint a szélesebbre nyíló száj sokkal inkább szól az érzékiségről, mint a jámborságról. Magdolna fehér tunikát és a zsidó hagyományhoz kapcsolódó fekete-piros csíkos kendőt visel. Ám a hajzuhatag könnyedsége, a ruházat áttetszősége és tünékeny jellege, az alak bőrének frissessége, a drámaivá váló háttér erotikus felhangokkal telíti a kompozíciót, így hiába a moralizáló funkciót ellátó ikonográfiai elemek, a mű sikerességének oka az érzékisége. 1562-ben pedig Tiziano meg is vallotta az ifjabb Baccio Valorinak, hogy a bűnbánó, könnyező Magdolnát ő mindig is elsősorban gyönyörű, hús-vér prostituáltként képzelte el.
Aztán sorban készültek a változatok, szinte követhetetlen, hogy melyik kinek, és hogy milyen sors jutott nekik. Majd elkészült az, amely most a Nagyházi Galéria aukcióján szerepel, s amelyről Andrea Donati olasz művészettörténész azt állítja, hogy Tiziano Alessandro Farnese bíboros számára készíthette, valamilyen szívesség vagy előnyök érdekében. Ez az egyetlen olyan ismert verzió, amelyen a melleket teljesen elfedi a textília. Ezt magyarázhatja, hogy bár a bíboros nem vetette meg a szebbik nemmel kapcsolatos gyönyöröket, hivatalára tekintve muszáj volt egy kicsit visszafogni az ábrázolt alak érzékiségét.
Vagyis Tiziano e képeivel tulajdonképpen kielégítette a kor urainak fantáziáit, de úgy, hogy nem buktatta le őket. Magdolna tekintete, részben meztelen teste vonzotta a férfi nézőket, akik számára az efféle festmények moralizáló lehetőséget kínáltak a női formák érzékiségének megismerésére. A bűnbánó asszony részben szabaddá vált melle és hosszú, leomló haja erotikus üzenetet hordozott a 16. századi néző számára is. Érdekes adalék, hogy Vasarit egészen felháborította Tiziano egyik Bűnbánó Magdolnája, ám letagadta a szexualitáshoz kapcsolódó olvasatait, és kijelentette, hogy a kép „mélyen felkavarja mindazok érzelmeit, akik ránéznek. Ráadásul, bár Mária Magdolna alakja rendkívül kedves, inkább a szánalom gondolataira, mintsem vágyra indítja az embert.”
Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
