Többet várok a színháztól, mint amire most kárhoztatva van - JORDÁN TAMÁS

- Pályázatát 2002-ben azzal indította: "Mindennek az Egyetemi Színpad az oka". Ez az indítattás, úgy tetszik, vissza is köszönt az igazgatása során, a Nemzeti érzésem szerint ugyanis a korábbiakhoz képest nyitottabb műhellyé vált; a közönséget az előadásokon túlmenően egyéb programokkal is igyekeztek ide vonzani. Sikerült többé-kevésbé megvalósítania az elképzeléseit?

 

- Messze nem annyira. A pályázatban leírt elképzeléseimnek alapfeltétele lett volna a szabadtéri színpad beépítése. Létesült volna egy 160 fős terem, ahol terveimnek jó részét megvalósíthattam volna. Ez a szabad rendelkezésű helyiség heti két eseményt biztosított volna pluszban a közönségnek; öt esztendő alatt 300 programot, amiből akár 50-60 fantasztikus akadt volna. Rendszeresen tartottunk volna felolvasószínházat, helyt adhattunk volna Benedek Miklós ötletének Gondolatok az antikváriumban címen, melynek során "megszínházasíthattuk" volna a magyar novellairodalmat; sok kortárs szerző is helyet kaphatott volna, nem szólva a társrendezvényekről. Egyszóval, sokkal színesebb élet zajlott volna a színházban. Tulajdonképpen, azért is döntöttem Szombathely mellett, mert úgy éreztem, hogy míg itt lezárultak, ott viszont úgyszólván végtelenek a lehetőségek.

 

 

- A döntés egyszemélyi volt, de erősen támaszkodtam a dramaturgok véleményére, s permanensen a Valló Péterére. Végül is kollektíven alakítottuk ki. Sok szempontot kellett figyelembe venni. A 42 fős társulathoz szép számban nagyformátumú színészek is tartoztak. Igyekeztünk nekik megfelelő főszerepet biztosítani, ahogyan a fiatalokat is játszatni, fejlődésükhöz lehetőséget nyújtani. Ami sokszor teljesíthetetlen. Számításba kell venni az igencsak sok rétegű, széleskörű közönség ízlését is. A megyejárás alkalmából például olyan nézők is érkeztek az előadásainkra, akik soha nem voltak színházban. 

 

- Apropó, megyejárás. Fontos és eredeti kezdeményezés volt, kivált, egy Nemzeti Színház részéről, ami szintúgy a kapu tágabbra nyitását jelezte.

 

- Nemcsak a vidéki közönség színházi érdeklődését kívántuk módszeresen fölkelteni, hanem a Nemzeti országos népszerűsítését is szolgálta a megyejárás.

 

 

- Ha szorongtam is eleinte, hogyan birkózunk meg annyi nagy nevű színésszel, hamar elpárolgott, mert nagyon jó légkör alakult ki a színházban. Ők a tekintetben is profik, hogy figyelnek egymásra, és nagyon jól tudnak együtt dolgozni. Inkább a társulat szerkezete nem volt optimális, egy-egy szerepkörre többen is voltak, ezen talán lehetett volna változtatni.

 

- Mennyire sikerült fölzárkóztatni a fiatalokat a társulat gerincéhez?

 

- Hat növendékem jött a főiskoláról, mindenik kapott már lehetőséget, épp most kezdtek belelendülni a munkába, jól játszani, de sajnos nem futhatják még ki magukat, mert az új főigazgató nem tart rájuk igényt, másokat hívott, ami szíve joga. Döntését természetesen tiszteletben tartom. Nagyon sajnálom viszont, hogy a sokszor bizonyított Csankó Zoltánt nem szerződtette.

 

 

- Hasonlóan ítélem meg. Erősen érződött a főrendező hiánya; Valló Péter, jóllehet sokat segített, de nem vállalta azt a felelősséget, amivel ez a poszt járt, mivel kötődött a Radnóti Színházhoz. Sokszor bizony szerencse dolga volt, találkozik-e a rendező az adott darabbal. Hiányzott a tudatos, egységes szemlélet; de mert egyik évad gyors iramban jött a másik után, elmaradt a változtatás; ma már látom, hogy ezt a kérdést átgondoltabban kellett volna kezelni.  

 

 

- Nem térek ki a kérdés elől, de számomra nem az a fontos, hogy milyen legyen a teátrum - meglehet, zavarba ejtő, amit mondok -, hanem a hatása. Az érdekel, tud-e változtatni a világon a színház, de ha elfogadjuk, hogy egy picit igen, akkor nyomozni kell, hogy hogyan. Nem érem be azzal, hogy lemegy az előadás, a nézők tapsolnak, a kritika megdicséri, de nem ismerem az utóhatását. Fellengzősen fejezem ki magam, de mégis eszerint éltem: azt hiszem, hogy a színháznak sokkal többet kell vállalnia, mint amennyire most vállalkozik. Azért kell számomra egy szűz hely, ahol nem volt még színház, s azért szeretnék minél több eseményt beindítani, hogy hihessem és lássam igazolva azt, hogy a munkánk befolyással van arra az életre, ami körülötte zajlik. Ha elhívok 1300 gyereket a szombathelyi sportházba, mint ahogy történt áprilisban, és a Melis zenéjét is bekomponálva, elmondatom velük az Apokrifet egyszerre, akkor megéltem a csodát. 14-15 éves gyerekekkel, akikkel először csak játszottunk a szavakkal, s aztán elmondtam nekik, hogy mi most hangokból építünk egy katedrálist. Nagyon hamar ráéreztek. Utána elmondtuk az Apokrifet. A tévé fölvette és leadta. Aztán levetítettük nekik, ahogyan maga Pilinszky mondja a versét, s ahogyan nézték - a tévé által fölvett adás közelképeiben - katarzist lehetett látni az  arcukon. Az 1300 gyerekből néhány száznak talán más lett a viszonya a vershez. És kaptak egy közösségi élményt. Azért tartottam ezt szükségesnek, hogy lássák a szombathelyiek, az igazgatásom alatt a színházi előadásokon kívül még mire számíthatnak. Az Egyetemi színpadi nosztalgia diktálja talán azt a meggyőződésemet, amit a Nemzeti esetében is szerettem volna megvalósítani, hogy a színháznak találkozóhelynek kell lennie. Odáig elmenően, hogy ha a civil társadalomnak valamilyen problémája van, oda kell eljönnie és megbeszélnie. A szombathelyi színházépítés tehát számomra az Egyetemi Színpad folytatása, csak időben jócskán kitolódva. Én tehát a színháztól többet várok, mint amire a színház most kárhoztatva van.

 

- Úgy hiszem, a szombathelyi "szűz" területen az effajta művészi mentalitást jobban ki tudja élni majd, mint egy olyan nagyüzemben, mint a Nemzeti, s egy olyan elidegenedett életvitelű metropoliszban, mint a magyar főváros. Menekül-e ön a budapesti "dzsumbujból"?

 

- Hiszek a determinációban, s most úgy érzem, minden azért történt, hogy a szombahelyi munkám létrejöhessen. Számomra ez a lépés hallatlanul fontos. Sok mindent megéltem, sok díjat megkaptam, nem az űz, mit is lehetne még kitűzni a mellényre. Az viszont igen, hogy rájöjjek, mi értelme van még annak a tudásnak, tapasztalatnak, amire szert tettem. Ismét nagy szavakat használok, de most már tudom, van küldetésem, amit ezután töltök be, ha minden jól alakul. Sejtem nagyjából, mi az, ami hajt, s amit igenis el kell végezni. Úgy is mondhatnám, hogy ez meg van írva. Mi több, Szombathelyért kellett a Nemzeti Színház is. 1991-től szeretnének ott teátrumot alapítani, ez idáig nem sikerült; most, hogy a Nemzeti Színház igazgatója vállalkozott rá, pártállásra való tekintet nélkül minden képviselő megszavazta. A Merlin igazgatója nem tudta volna ezt elérni. Én meg, koromat meghazudtolva, frissnek, újdonságra fogékonynak érzem magam, akinek dolga van ott. 

 

 

- Alapjában véve, nagyon jól éreztem itt magam. Mondhatni, cimboraságban voltam mindenkivel, legfönnebb bizonyos döntési helyzetekben kellett "igazgatóként viselkednem", ami a Merlin után szokatlan volt. Nagyon foglalkoztatott tagja voltam korábban is a művésztársadalomnak, de engem is meglepett, hogy egyszerre én lettem Törőcsik Mari igazgatója. Figyeltem magamra, s remélem, a funkcióval nem sokat változtam. Bánt viszont, hogy nem lett jó kapcsolatom azzal a liberális értelmiségi réteggel, amelyhez tartozom. Hiába sikerült feloldani azt a blokádot, ami a Nemzeti körül kialakult, nem sikerült elfogadtatnom a színházat azokkal, akik a magyar színházi élet elitjét alkotják. Sajnálom, hogy nem vállaltak velem közösséget. Pedig elvártam volna, hogy régi, jó viszonyunk alapján leüljenek velem, és elmondják, mi az, ami nem tetszik nekik. A megjegyzéseik legfeljebb harmad-, negyedkézből jutottak el hozzám.

 

- Hogyan békélt meg a kritikával?

 

- A negatív kritikai meg-nyilatkozásokat természetesen el kell viselni, de azt már nagyon nehezen lehet, ha egy újságíró úgy beszél Szombathelyről, mintha az egy buli-hely lenne a nyugati határszélen, emlegeti a polgármesterrel való barátságomat, ami arra utal, mintha egész életemet a könnyebb ellenállás vonalán haladva éltem volna le, jó kis húsos fazekak környékén.

 

 

- Ha újra pályázom, és netán maradok, konszolidáltabb idők vártak volna rám, nyugodtabb munkatempóval, utazgathattam volna akár külföldre - de azt hiszem, jó hamar megöregedtem volna. Most versenyt futok az idővel, mindig is érdekeltek a kihívások, és lesz most részem azokban.