fortepan_217654.jpg

A tizennégy karátos autó és a gőgös ördögszekér

Ma, az autómentes világnapon, amikor legalább elvben egy napra kevesebb négykerekű foglalja el az utcákat, érdemes visszanézni arra a korra, amikor a gépállat még nem a dugóban araszoló mindennapok része, hanem kiszámíthatatlan, félelmetes és kissé groteszk szörnyeteg volt.

Képzeljük el a századforduló Magyarországát: az autókra alig felkészült országban az új járművek pöfögve és kürtölve törtek utat maguknak a burkolatlan, rossz állapotú utakon. A szabályozás ugyan már a század első éveiben megkezdődött, de az autó még nagyon is idegen testnek számított a lovas kocsik és gyalogosok között. Budapest rendőrfőkapitányának 1901-es rendelete például már rendszámot, sebességhatárokat és világítást írt elő, sőt külön kikötötte, hogy menet közben a jelzőkürttel „gyakorta jel adandó”. Ady Endre néhány évvel később ennél tömörebben és direktebben foglalta össze az automobilizmus hazai állapotát: „utaink sincsenek hozzá”.

Az utca népe kíváncsisággal, ámulattal és nem kevés ellenszenvvel nézte az új jövevényt. Az aggodalomnak ráadásul volt alapja: a Pesti Napló 1906-ban már arról írt, hogy az automobilok közveszélyessé tették Budapest utcáit a gyalogosok számára, és halálos gázolásokra is hivatkozott. A lap a kor autósait nem különösebben hízelgő módon „benzinhóhéroknak” és „száguldó guillotine-oknak” nevezte.

Az autózás női divatja sem volt kevésbé látványos: por ellen védő köpenyek, szemüvegek és az arc elé kötött automobilfátylak óvták az utasokat a portól, széltől és kipufogógáztól. Bródy Sándor egyik hősnője is olyan szeretne lenni, mint az automobilos asszonyok, akik „előre kötött fátyollal, elegánsan” rohannak végig a gyalogosok és lovasok között. A látvány mai szemmel valóban közelebb állhatott egy pilótaruhához – vagy akár egy kezdetleges szkafanderhez –, mint ahhoz, amit finom polgári autózásként képzelnénk el. És nagyjából tényleg csak az az elit autózott, akik ma inkább űrhajóznának.

Az írók hamar ráéreztek, mennyi minden sűrűsödik ebben az új gépben: gőg, a rohanó modernitás, erotika, társadalmi különbségek és maga a guruló végzet.

Az első magyar autó-kiskocsi verseny 1912. évi VI. havi nevezésére Glattfelder Dezső budapesti karosszériagyáros, Renault auto, 10 HP részére készített karosszériája. Forrás: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Vértes Vilmos gyűjteménye
Az első magyar autó-kiskocsi verseny 1912. évi VI. havi nevezésére Glattfelder Dezső budapesti karosszériagyáros, Renault auto, 10 HP részére készített karosszériája. Forrás: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Vértes Vilmos gyűjteménye

Korai modernség: a gőgös „ördögszekér” és a halál

Az autózás hajnalán a gépkocsi a leggazdagabbak kiváltsága volt. Ady Endre – aki Párizsból és Budapestről is figyelte az automobil térhódítását – a következő társadalmi diagnózist adta róla: az automobilt „a leggőgösebb polgári járműnek” nevezte, a gyorsaság, a vagyon és a „parvenü-gőg” mozgó proklamációjának. Vagyis nem egyszerűen új találmányt látott benne, hanem egy új társadalmi réteg feljogosítottság-tudatának látványos jelképét: a modern polgárság gépét, amely szó szerint lehagyja a régi világ hintóit.

Lírájában ugyanakkor a gépkocsi a villanásszerű, elérhetetlen vágy (Találkozás egy gépkocsival), az ősi múlt és a modern rohanás ütközésének (Jártam már délen), valamint a megállíthatatlan elmúlásnak (A Halál automobilján) a kifejezője lett. Utóbbi vers híres „töff-töff” hangfestése ma talán inkább egy malackás mondóka indításának hangzik, mint baljós zajnak, a századelőn azonban nagyon is felismerhetően idézhette fel az új gépek pöfögő, mechanikus lármáját.

Ady Az automobil című novellájában a nyomorgó Besze Antal karját amputálják egy gázolás után; a kapott kártérítés elköltése után a férfi ismét megpróbálja pénzzé változtatni a testi épségét, másodszor azonban az automobil már az életét veszi el. A modern gép itt egészen brutálisan köti össze a vagyont, a társadalmi kiszolgáltatottságot és a testet.

Ebben az időszakban feltűnően gyakran kapcsolódott az automobil a halállal. Babits Mihály A halál automobilon című verse már 1905 decemberében megszületett: benne a halál prémes bundában, szemvédővel ül a ház előtt várakozó gépkocsiban. A ma szinte fekete humorúnak ható kép akkor még nagyon friss technikai tapasztalatból építkezett. A Mozgófénykép című versében az automobil már nem egyszerűen motívum, hanem a szöveg működését is meghatározza: az amerikai filmes leányszöktetés és autós üldözés gyors képei, hirtelen váltásai és ritmusa magát a mozgóképet és a sebességet imitálják.

Kosztolányi Dezső 1907-es A halál automobilja című írásában már automobil-halottaskocsi jelenik meg. Az igazán érdekes, hogy itt már a halál is gépesítve érkezik, de az is, hogy milyen gyorsan megszokható mindez: Kosztolányi szerint az első ilyen járművet még megbámulják, aztán jön a második, harmadik, míg végül ugyanolyan hétköznapi része lesz a fővárosi forgalomnak, mint bármely más gépkocsi. Száguldó szörnyetegből utcabútor. 

Bródy Sándor Az automobil című elbeszélésében az autóhoz kötődő társadalmi presztízs szinte vágygépezetté válik. Hősnője olyan szeretne lenni, mint az automobilos asszonyok, s a gépkocsi még a férjválasztásába is beleszól. A történet végére aztán az áhított modern életforma visszakapja a korai autóirodalom sötétebb oldalát: férje és korábbi udvarlója autóbalesetben hal meg.

1928. évi Magyar Túraút autóverseny, Ernst-Günther von Wentzel-Mosau Mercedes S sportkocsijával. Forrás: Fortepan / Szávoszt-Vass Dániel
1928. évi Magyar Túraút autóverseny, Ernst-Günther von Wentzel-Mosau Mercedes S sportkocsijával. Forrás: Fortepan / Szávoszt-Vass Dániel

2. A luxustól a társadalmi szakadékig és a paródiáig

A két világháború között az autók megszokottabbá válnak, és egyre inkább a társadalmi különbségek látványos jelzőjévé alakultak. Szabó Lőrinc Operába indul az autó című versében a luxuskocsi és a körülötte lévő szegénység egymás mellé kerül: a ragyogó autó nem egyszerű tárgy, hanem annak jele, hogy ugyanabban a városban egészen különböző világok haladnak el egymás mellett.

József Attila verseiben közben a gépkocsi lassan elveszíti korábbi démoni különlegességét. Már nem feltétlenül maga a modernitás misztikus szörnyetege, hanem a nagyvárosi környezet egyik természetes veszélyforrása: a Félidő: 0–0-ban „idegen autók” tapossák el az embert, de ehhez képest az Olyan bolond vagy című versében az autó általi elütés szinte játékos hangvétellel behozható.

Talán még látványosabb a változás Rejtő Jenőnél. A tizennégy karátos autó középpontjában már egy tizennégy karátos aranyból készült Alfa Romeo áll: a századelő veszélyes technikai újdonságából néhány évtized alatt szó szerint aranyból öntött abszurd kalandkellék lett.

Ford Model A automobil. Forrás: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Pölös István gyűjteménye / Czakó Ferenc
Ford Model A automobil. Forrás: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Pölös István gyűjteménye / Czakó Ferenc

3. A groteszk abszurd és a hétköznapi autó

A II. világháború után az autó egyre kevésbé számított egzotikus látványnak, az irodalomban azonban ettől még nem lett érdektelen. Inkább más szerepet kapott: a rendkívüli gépből hétköznapi tárgy lett, amelyen keresztül annál pontosabban lehetett megmutatni az embereket.

Örkény István Az öregember és az autó című egypercesében például ugyanaz a balatoni országúti helyzet három különböző történetté változik. Az első változatban az automobil nem viszi el a toprongyos öreget, a másodikban az autós felajánlja neki a fuvart, mire az öreg csak annyit kérdez: „Rádió nincs?”. Azután megtudjuk a valódi történetet: az autó egyszerűen elhalad mellette. Illetve ne feledjük, hogy Örkénynél már maga a groteszk meghatározásába is belekeveredik az automobil: híres példájában a felborult autó négy kereke az ég felé áll. Annyira hétköznapivá vált addigra a tárgy, hogy már abszurdba fordítható. 

Tersánszky Józsi Jenő Gépkocsi baleset című művében az autó és a baleset az esetlegességből szervez történetet. Bodor Ádám novellisztikájában pedig az autózás már szikár, sötét közeg. Az Autóstop című elbeszélésben a teherautó sofőrjei az E15-ös úton felvesznek egy sérült nőt, aki végül meghal a kabinban, miközben az utazás továbbra is a maga tárgyias hétköznapiságában folyik. A Sofőrünk egy rosszabb napja című írásban Dujmond Cézár, a szállodai sofőr egy gázolás után nem a rendőrségre megy, hanem szobát bérel saját munkahelyén, és ott várja, hogy érte jöjjenek.

Pilinszky János Frankfurt című versében pedig egy autó lassítása indítja el az emlékezést: a jármű mozgása egy pillanatra összeköti a jelen útját egy korábbi, háborús tapasztalattal. Itt az autó már nem önmagában fontos – inkább olyan szerkezet, amelyből nézve hirtelen megnyílhat egy másik idő.

Petőfi Sándor utca, balra a Párizsi (Párisi) utca sarkán a Főposta. Forrás: Fortepan / Prohászka Imre
Petőfi Sándor utca, balra a Párizsi (Párisi) utca sarkán a Főposta. Forrás: Fortepan / Prohászka Imre

4. A dugó allegóriája és a jelenkor

A kilencvenes évekre az automobil végképp bekerült a mindennapi élet alapleltárába. Kemény István 1997-es Család, gyerekek, autó című kötetének címe önmagában is sokat mond: a gépkocsi már nem démon. A hétköznapi élet egyik kelléke. 

Spiró György Koccanás című drámájában a Hungária körút és a Salgótarjáni út kereszteződésében sorozatkoccanás történik, a szereplők pedig kénytelenek hosszú időre egy helyben maradni egymással. A helyszín nem véletlen, a szerzőnek korábban ugyanott volt egy kisebb balesete, majd néhány hónappal később a pirosnál várakozva jutott eszébe: ebből a sivár kereszteződésből tökéletes mai vígjátéki helyszín lehetne. Elképzelt egy sorozatkoccanást, amely hosszú időre összezárja a legkülönbözőbb embereket – mintha egy Goldoni-vígjáték kis tere kerülne át a Hungária körútra.

Száz év alatt tehát meglehetősen nagy utat tettünk meg. A századelőn az automobil még idegen, zajos, veszedelmes gép volt, társadalmi szimbólum, vagy egyenesen a halál járműve, később már csak státusztárgy, bohózati kellék, majd hétköznapi használati tárgy és végül szinte kész társadalmi díszlet lett belőle.

A századelő automobiljától még rettegtek az írók. Ma már inkább attól szoktunk, hogy bárki kaphat jogosítványt. Az autómentes világnap alkalmából reméljük, hogy ma mindenki tömegközlekedik, aki megteheti. Vezetés közben amúgy sem szabad olvasni, akkor meg mi jó származhat belőle?