Noha Ionesco Bérenger-ciklusának legismertebb drámáját legtöbbször a fasizmus terjedésének allegóriájaként értelmezték, nyilvánvaló, hogy a fasizmus helyére bármely emberi elmét, szívet megrontó ideológia állítható. Csak hát Ionesco drámái - közhely, de igaz - későn érkeztek ahhoz a magyar színpadokra, hogy akár tartalmi, akár formai szempontból robbanást vagy jelentős fordulatot idézhettek volna elő. Szép új világunk ugyan derekasan termeli ki a maga szégyenfoltjait, ám ez nem jelenti azt, hogy a Rinocéroszok könnyen visszakerülhetne eredeti kontextusába; egyfelől más az a világ, melybe ma az orrszarvúak érkeznek, másfelől a kortárs színház eszközeivel megjelenítendő allegória nagyon könnyen válhat az eredetinél jóval áttetszőbbé és direktebbé.
Nem papírforma tehát, hogy a Rinocéroszok felbukkanjon a kortárs színházi palettán, még kevésbé az, hogy a Stúdió "K" -ban egy fiatal, pályakezdő rendező vigye színre. Vékes Csaba újragondolta és következetesen átdolgozta (Szeredás András dramaturgiai segédletével) a szöveget. Ionesco drámája - idomulva mind a módosított kérdésfelvetéshez, mind a rendelkezésre álló térhez - kamaradarabbá vált. A békés, ám hirtelen lármássá váló kisvárost egy álmos hivatal, a tradíciókban gazdag, de kiürült (kis)polgári létet a gyökértelen és céltalan lézengés helyettesíti. A háttérben meg valami furcsa, demokrácia és diktatúra elemeiből kikevert világ (hol erélytelennek, hol korruptnak, hol autokratikusnak tűnő hatóság, tojást dobáló, "spontán" összejöveteleket szervező tüntetők) körvonalai rajzolódnak ki. Nagyon is ismerős persze a kép, de nem annyira lecsupaszított, direkt, hogy az aktuális társadalmi-politikai közhelyeket tükrözze vissza. A rendkívül ügyesen húzott, átcsoportosított, átalakított szövegben dominálnak az inkább groteszknek, mint abszurdnak ható ötletek és figurák (miközben a mellékszereplők többsége a húzások áldozatául esik, megnő például a logika eszközeivel képtelen ökörségeket bebizonyító logikatanár szerepének jelentősége), s a rendező hasonló játékötleteket próbál maga is teremteni. Jórészt sikerrel: remek például a tojásautomata, mely elvben számos tojásfajtát adna ki (rántottától a tojáslikőrig), de a vevők pénzük bedobása után csupán a gép kedveskedő szavait hallhatják, az ételt-italt nem kapják meg (s noha helye van a visszajárónak is, a csillaghoz kapcsolódó apró betűs lábjegyzet jelzi, a masina nem ad vissza pénzt). Ezt az egyszerre groteszk és ironikus hangulatot a kisebb játékötletek is szerencsésen erősítik; egy céltalan, tespedt, kaotikus világot látunk, melyből igenis el lehet vágyakozni. Ahol szinte természetes, hogy támad a rinoceritisz. S ahol Bérenger természetszerűleg nem mondhatja el a darab végi híres nagymonológot...
A groteszk-ironikus hangvétel által megkívánt játékmódot igen jól érzik a Stúdió "K" színészei. Bérenger-ként Hannus Zoltán precízen hozza a céltalanul lézengő, enyhén alkoholista kisembert, aki nem valamilyen tudatos megfontolás, magasztos humánum okán nem enged az orrszarvúknak, hanem azért, mert nem érzi rosszul magát a bőrében, nem reflektál saját életére. A reflexióra hajlamosabbak gyorsabban alakulnak át; Nagypál Gábor fanyar, impulzív Jeanjának emlékezetes, virtuóz színészi technikával felépített jelenete az átváltozás folyamata. S ide vezet Tamási Zoltán végletekig megértő Dudard-jának kicsinyes konformizmusa vagy Rusznák Adrienne lolitás bájjal férfiakat szédítő Daisyjének céltalan perspektívavágya. A kisebb szerepekben is markáns, kontúros alakításokat láthatunk, Nyakó Julinak, Halmágyi Sándornak és Spilák Lajosnak köszönhetően.
