Húsz éve Magyarország egyik vezető táncegyüttesének szólótáncosa vagy, mindeközben az elmúlt években elkezdtél nyitni a kortárs szcéna felé: elvégezted a Magyar Táncművészeti Egyetemen a koreográfusi szakot, valamint Kovács Gerzson Péter sikeres monodrámájában te formálod meg Hermész alakját.
Mi az, ami vonz a kortárs táncban? A koreográfusi identitásod a néptáncból építkezik?
Természetesen a néptánc az origó, de miután nagyon nyitott személyiség vagyok, ezért soha nem akartam az alkotói munkásságomat egyetlen műfajra korlátozni, sokkal inkább többféle stílus felé szeretnék elköteleződni.
Már egészen fiatalon megismerkedtem számos stílussal: Graham- és Limón-technika, társastáncok, Kárpát-medence néptánckincse, klasszikus és neoklasszikus balett és különböző modern technikák. Azt gondolom, minél tágabb egy alkotó eszköztára, annál jobban érvényre tudja juttatni a gondolatait, és így a közönségnek is könnyebben befogadhatóvá, értelmezhetővé tenni a formát és az üzenetet.
Nagyon tetszett, ahogy Kővágó Zsuzsa tanárnő fogalmazott: „Tókosnak egy 21. századi egyedi, nem behatárolható mozgásvilága van.”
Milyen formában jelenik meg az Orákulum című előadás koreográfusaként a védjegyednek számító „egyedi” mozgásvilág?
Koreográfusként nagyon érdekel az, hogyan tudom igazán kidomborítani a kortárs tánc dinamizmusát. Az Orákulum című előadásban fuzionáltam a körtáncban rejlő őserőt a kortárs tánc fluid mozgásvilágával. Végül ebből megszületett egy újfajta táncos egység, egy magával ragadó, új nyelvezet. A néptáncot kiragadtam a kontextusából, és áthelyeztem egy teljesen más világba, ahol igyekeztem minél jobban absztrahálni, elidegeníteni az eredeti környezetétől, így azonban már nem néptáncról beszélünk, hanem egyfajta kortárs mozgásformáról. Sokszor mondják, hogy a néptánc erősen maszkulin, férfiközpontú, viszont az új bemutatómban megfordulnak az arányok, és kilenc nő mellé öt férfi társul, így hangsúlyosak lesznek a női mozgásformák és energiák.
A darab eredeti címe Sejtés volt, később lett Orákulum. Érdekes ívet ír le a két kifejezés, hisz míg a sejtés egyfajta sugallat, addig az orákulum már sokkal inkább bizonyosság.
Kezdetben valóban volt bennem némi bizonytalanság, amit az előadás címével is ki akartam fejezni, tudatni, hogy én sem látok a jövőbe, nekem is pusztán sejtelmeim vannak (hisz ősidők óta az emberiség legégetőbb kérdése, hogy mit hoz a jövő).
A próbafolyamat közben viszont a Budapest Táncszínház vezetőjének – Földi Béla – javaslatára elvetettem az eredeti címet, hiszen felhívta a figyelmemet rá, ha a néző azt hiszi, hogy a koreográfusnak konkrét elképzelések helyett csak sejtései vannak, akkor arra az előadásra nem biztos, hogy jegyet vált. Így kerestem egy jobb hívószót, és végül az orákulum mellett döntöttem, mert elég talányos, viszont nyújt némi útmutatót is.
Az előadás kapcsán tudatosan kerestél szöveget, formát, vagy hagytad, hogy rád találjon az ihlet?
A koreográfusképzőn ajánlotta Bozsik Yvette Máté Imre Yotengrit című könyvét, melyben a Nyirkai jóslat című fejezet rendkívül megragadott. (Hasonló Nostradamus jóslataihoz, archaikus nyelvezettel, rengeteg költői képpel és utalásokkal tarkított.) A szöveg rendkívül realisztikus és megdöbbentő részleteket árul el a jövőnkről – a társadalmunkról, a politikáról, a gazdaságról, a hatalomért való harcról –, és ez adta a produkció alapötletét. Számos értelmezését elolvastam, és miután sok a kérdés, az egyet nem értés a szöveg körül (hogy egyáltalán valós-e), ezért úgy döntöttem, hogy nem egy adaptációt készítek belőle, hanem a saját jövőképemet festem a nézők elé, melyben kérdéseket teszek fel, és lehetséges utakat mutatok. Természetesen egyetemes megfejtést nem adok, hisz azt én sem ismerem, de érdekelt, milyen lehet belenézni a varázsgömbbe, és megpróbálni kitalálni, hogy mit hozhat a jövő.
Tompa Diána
