A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán Dömötör András rendező és odaadó csapata műfajváltással és helyenként leleményes stilizációval sem tudott ennél többet kihozni a rövid darabból. A Pokoli disznótor érdekes szegmense lehet Remenyik Zsigmond az 1934-es regénytől, a Bolhacirkusztól kezdve összefüggő egészként elképzelt változatos életművének, az Apokalipsis humana vállalkozásának, de meglehetősen vékonyka kamarajáték marad megint (mint már annyiszor), bármennyire is töltögetik belé az ötletdarálékot. A “felnőtt mese zenével” meghatározás szaggatott kisoperát takar: a vidéki nappal és éjszaka képei, rémképei, akusztikája, hallucinációi költöznek az effektusokba, és jórészt éneklést meg énekbeszédet hallunk. Márkos Albert komponista elemében van, a hangszerek harangoznak, fűrészelnek, nyiszetelnek, rínak, bujálkodnak, gorombulnak. Embernek, állatnak, gépkocsinak egyként elhúzzák a nótáját. Még az intőn felemelt ujjú, kettős testű útszéli Janus-Krisztusnak is, aki egy idő után nem hajlandó az eseményeken tartani négy szeméből kettőt sem. Puskás Péter tizedmásodpercre pontosan vezényli-vezérli a zenészeket és a színészeket – hogy hol a muzsika illusztrálja a szöveget, hol a dialógusok fussanak alá a zenének (s az ötnegyed óra harmadában ne lehessen érteni a szavakat).

 
 

  A rendezés blokkjai változó ízlésűek és érvényűek. Hatásos a rituális kezdés, a hízó nyakának elvágása a vérpiros személyautó mellett. A hatalmas dunyhacsülkökből, rózsaszín sertésfejből egy légies, tanácstalanul szomorú leányt fejtenek ki (Stork Natasa), ő aztán valamiféle helyszínelőnek öltözik be, a sárga-ezüst mellény alatt anyaszült testszíntrikóban idomulva a produkció kóbor erotikájához. Az I. Komaasszony (Gerlits Réka) és a II. Komaasszony (Mészáros Piroska) is kivérzi magából a nagy ágyéki étvágyú Gazda és a falusi vezérkar ölelő-öldöklő markában a legmegalázóbb, vörös bugyit-harisnyát bokára buktató szerelmi szolgálatot. A jelenetek, hangütések közötti váltások nemegyszer ígéretesek, tartalmasak (nem a gémeskút ágasfájára buja táncosnőként tekeredő parasztasszony a legemlékezetesebb).

 

Antal Csaba jelmezei a népszínmű-paródia piros-fehér ruhatárából öltöztetik, vagy maszkosan elállatiasítva vetkőztetik a szereplők majdnem mindegyikét. A Vándorlók (Szemenyei János m. v., Herczeg Tamás m. v.) szürkésbarnák. Az Öregasszony fekete, s gyászánál, mosolyosan eltűnődő önsiratásánál csak Lázár Kati m. v. földszínű alakítása, e sötét jelenlét feketébb.  Antal Csaba saját jelmezeihez keretül ironikus mesei díszletet fabrikált, melyben a szabvány magyar kerti törpék teljes alacsonyságukban magasodnak, a késlekedő vendégeket fogadó, ferdén süllyesztett gazdaház legfeljebb triplán nő fölébük. Mivel a mosolyt fakasztó műkutya műháza, a földhöz vágásra ítélt gipszlúd és a nagyobbacska modellvasút mellé illő pindurka kertkapu termetes zöld emelvényre került játékszerként, az építmény medre – mintegy a doboztetejű ház és az udvar között – a színészeket combig takaró árkot képez, és mindösszesen bábszínházi jellegű fogások bevetésére is lehetőséget nyújt.

Mennyi fogás halomban! E harminc centis kapun az egyik Vándorló bakot tartva ugratja át a másik Vándorlót, aki aztán a kapuszárnyacskákat kitárva engedheti be korgó gyomrú gullivertársát az erkölcs szimbolikus lilliputi világába. A guruló gémeskút vályújának piros festékes vízében lehet mosakodni és hemperegni, sokadik színpadi szerepét kapta a flakonos ketchupvér, vizel a pálinkás üveg, és annyi egyéb mellett ott vesztegel a jelkép-gépkocsi, melyet háttérvetítéssel álltában is szépen ki lehet siklatni az erdei útra, mégis teher inkább, mint közreműködő, még a befejezést köszönő tapsot is megvárakoztatja helyrebillentése.
 

Lidérclik spiritusz az eklektikus színrevitelben. Kár, hogy a horrorisztikus vígjátékot emelő sűrűsödés helyett széttart minden. Gazsó György elsőrangú a Gazda-szerep “ki, ha én nem” koreográfiájában, kevésbé az éneklésben – ezt az adósságát oldalán Molnár Piroska bőségesen kiváltja. Földi Ádám mint bús huszár-Szolga vonja magára a lelki titkokat kereső figyelmet, Makranczi Zalán, Orth Péter és László Attila a Kántor, Bíró és Jegyző alig értelmezhetően nekivadított hármasába próbálja kulturáltan beleizgágáskodni magát.

Álmélkodtunk a körzővel-vonalzóval kimért, “minden lehet” kezdésen. Hetvenöt perc múltán, szétfoszló vonalak férceivel tudatunkban, csodálkozunk: csak annyi volt, vége?