A ReneDance alcímet viselő, Shakespeare-t Mátyás királlyal összemixelő produkció a reneszánsz év apropóján jött létre, benne a Szeget szeggel álruhás hercege, Vincentino figurája csúszik össze Mátyás király alakjával (Schwajda György segítségével). Román Sándor új tánc-showjában rengeteg a befektetett energia és pénz, látszik a díszleten, a jelmezeken, hogy semmivel nem kellett spórolni, a táncosokon pedig, hogy gyakoroltak eleget.
 |
Szórakoztatásképpen nem mondanék le arról, hogy az ExperiDance ars poeticájáról magát a társulatvezetőt idézzem (az általa alkalmazott, egyedi írásmóddal egyetemben): "Színpadi ötös fogatuk, mely nézőiket estéről estére rabul ejti, nem más, mint: a TÁNC, a KOREOGRÁFIA, a JELMEZ, a FÉNY, a HANG, illetve mindezek precízen össze-rendezett míves kavalkádja az ALKOTÓ által!" A paradoxon valóban az az egészben, hogy ha részleteiben nézzük az előadást, sok alkotóelem stimmel, ha egészben, akkor meg üres az egész. De attól, hogy tehetséges, fiatal emberek pörgetik szanaszét az energiáikat, még nem jár nekik az alibi, és minél tudatosabban, minél érettebb fejjel vesz részt valaki egy ilyen, szimplán pénzcsináló verkliben, annál kínosabb rá nézve ez a döntés.
 |
Az, ami kifejezetten irritál a Szeget szeggel-ben, az a jelenség, amit gyarmatosításként lehetne leginkább leírni, ez egyfajta bekebelezési folyamat, melynek eredményeként bármi - de vegyük például a történelmet vagy a művészetet - tetszőlegesen átírható, infantilizálható, redukálható. (Mondok két nagyon egyszerű példát: számomra ilyen gyarmatosításról van szó például a Pocahontas című rajzfilm esetében, melyben a történelem válik gyurmázhatóvá, vagy ugyanilyen gyarmatosításnak tekintem például, hogy a legfrissebb Nescafé-kampány kiötlői "kölcsönvették" és átírták a magyar költészet legjobbjainak néhány versét.) Román Sándor szintén előszeretettel gyarmatosít, nagy kedvvel tekinti közprédának a történelmet és a művészetet egyaránt. Úgy tűnik, szinte bármit képes lenne show-ra lefordítani, és az Ezeregyév után valóban bagatell Shakespeare és Mátyás egy szuszra való bekebelezése.
 |
Az előadás voltaképpen kizárólag látványos tömegjelenetekből áll, melyekben a társulat tagjai nagystílűen bemutathatják, hogy egyrészt mennyi szép jelmez készült a produkcióhoz, másrészt pedig, hogy milyen feszes kis ritmusszekciókat tudnak összehozni például asztalnál ülve, kupákkal dobogva / hóhércsuklyában, bárdokkal csapásolva / apácaruhában, nagy térdrerogyásokkal / prostituáltnak öltözve asztalon táncolva. Ízlésbeli problémáim bőven vannak, mert bár Shakespeare-nek ez egy meglehetősen sötét tónusú darabja, mégis zavar, hogy a koedukált jelenetek kivétel nélkül a nők földre lökésében, bántalmazásában kulminálnak. Számomra szintén otromba dolog egy kivégzésből szórakoztató betétet fabrikálni, és nekem a bizarr ima-mozgásvariációk is ízlésrombolók. Amit nézünk, az sokkal inkább látványosság, mint tánc, ez a blöff-jelleg pedig azáltal lepleződik le végképp, hogy Román Sándor azzal próbál drámai csúcspontokat elérni, hogy az ingereket rendre felerősíti: a zene folyamatosan egyre hangosabb, a lépések egyre gyorsabbak, mindez csak azért, hogy elfedje az űrt. A közönség persze őrjöng: reszkess Flatley, reszkessetek "világtáncosok", reszkessen az összes táncgyár, mert jönnek a géppuskalábú ExperiDance-esek, és osztozni kell a hasznon.
