Egy idő után azonban sűrűsödni kezd a közeg, a nagyméretű fotókból nagyított képek működésbe lépnek. Beáramlik a térbe az a bizonyos "közös nevező" - a kiállítás címe is ez -, ami kihámozza a spontánnak látszó jeleneteket a mából és az időtlenség folyamába emeli. A testtartások és a környezet viszonyán meglátunk valami pózt, és gyanakodni kezdünk: a fotókon megörökített figurák talán mégsem elkapott pillanatok szereplői. A pancsikoló kislány mögött, a tenger szélén vékony csíkban feltűnik egy sziget, ez bizony a Boldogok Szigete, finoman hajladozó pálmafái nem a magazinfotókról valók. Egy sétáló tini táskáján Marilyn Monroe pop-artba költözött arcképe jelenik meg és ugyanaz a portré csúszik végig a lépcsőn a lány lába alatt, mintha az ő árnyéka volna. Szerepjátszás és projekció egyetlen képbe kombinálva - bármelyik pszichológus elirigyelhetné az ötletet.
 |
Csontó titka lassan nyílik meg, de akkor nagyot szól. A vastag lakkréteggel bevont képekbe belefest, megbuherálja a kompozíciót, átalakítja az elkapott látványt, hogy az igaz is legyen, ne csupán valódi, ugye ismerős a gesztus? A "közös nevező" a beavatkozás nyomán formálódik, fokozatosan látjuk meg, hogy a képek szereplői egy gazdag összkulturális kontextus részei lesznek. A kőre fekvő koldus mellett az utcaburkolaton elmosódott sírkő lapok jelennek meg, mint az itáliai templomokban, az éjszakai járdán ülő lányt felülről látjuk, égi perspektívából, és arca, még ha mosolyog is, visszaköszön az autó kereke alá festett görög istenarc rémült vonásain. A véletlenszerűnek tűnő utcaképen a németalföldi festészetből ismert portrék villannak föl, egy gyerekcsoport rituális verekedésének hátterében egy lány bőrét Csontó ecsetvonásai finom csipkeként borítják be.
A belefestés, átalakítás gesztusa néha többet ér a teljes látomásnál, sugallja Csontó. A XXI. században magára maradt nagyvárosi embert ezeken az átírt képeken visszafogadja a közös múlt, az évezredek alatt felhalmozott képkincs, a kultúra jótékony ölelése. Nem vagyunk egyedül.
