Az első világháborút követően Magyarország nemcsak gazdasági és társadalmi, de tudományos életének stabilitásában is súlyos veszteségeket szenvedett el. 1918 decemberében, a Monarchia összeomlása után a Magyar Tudományos Akadémia Szózatban fordult a világ akadémiáihoz, támogatásukat kérve Magyarország területi egységének megőrzéséhez. A felhívás nem váltott ki széles körű nemzetközi reakciót, a cseh akadémia ellenvéleményét leszámítva szinte visszhangtalan maradt.
A következő év eseményei azonban ennél is drámaibb fordulatokat hoztak. A Tanácsköztársaság idején a Közoktatásügyi Népbiztosság – élén Kunfi Zsigmonddal és helyettesével, Lukács Györggyel – rendeletileg felfüggesztette az Akadémia működését. Székházát a Vörös Őrség szállta meg, és bár tervezték az intézmény reakciós jellegének megszüntetését és átszervezését, erre a proletárdiktatúra bukása miatt már nem került sor.
Rosszallás, sajnálkozás, kizárás
1919 őszén, a Tanácsköztársaságot követő restaurációs időszakban az Akadémia ismét súlyos válságba került, és felvetődött, hogy az intézmény megmaradhat-e egyáltalán a korábbi formájában. A politikai megtorlások is elérték az MTA-t: Pekár Gyula, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium politikai államtitkára ugyanis azt indítványozta, hogy vizsgálják meg, kik váltak méltatlanná az akadémiai tagságra. Ennek nyomán megalakult egy tizenöt fős igazoló bizottság, amely minden rendelkezésre álló forrást – írásos dokumentumokat, tanúvallomásokat – felhasznált annak eldöntésére, hogy egy-egy tudós helytállása elfogadható volt-e a forradalmi időszakban.
Az MTA vezetése – élén Berzeviczy Albert elnökkel – igyekezett felelősségteljes határozatokat hozni, azonban az érzelmi és politikai szimpátiák is komoly szerepet játszottak a folyamatban, és a nemzethűség lett a tagság fő mércéje.
Öt tudóst azonban kizárással sújtottak: Alexander Bernát filozófust, Asbóth Oszkár nyelvészt, Éber László művészettörténészt, Beke Manó matematikust, Lendl Adolf zoológust is törölték az Akadémia tagjai közül.
Az Akadémia Horthy Miklós 1920. március 1-jei kormányzóvá választását követő március 22-i ülésén hivatalosan is reagált az új politikai helyzetre, ám a belső válságkezelés során egyértelművé vált: az MTA függetlensége csorbát szenvedett. A tudományos érdem helyébe átmenetileg politikai megbízhatóság lépett, és az intézmény egy új korszak határán találta magát, egy olyan időszak elején, amelyben a tudományos kiválóság és a politikai lojalitás közötti egyensúly meghatározó kérdéssé vált.
Behatárolt tudomány
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés következményei a magyar tudományos életre és azon belül az MTA-ra nézve is súlyosak voltak, nemcsak a területi és demográfiai veszteségek, hanem az értelmiségi struktúrák, intézményrendszerek és finanszírozási források szempontjából is.
A békediktátum következményeként Magyarország elvesztette területének kétharmadát, ezzel együtt számos tudományos és felsőoktatási központ is az új államhatárokon kívül maradt. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Erdély elvesztésével román kézre, míg a Pozsonyban működő Erzsébet Tudományegyetem Csehszlovákiához került. A magyar állam – az intézmények újrateremtésének jegyében – ezek pótlására költöztette a kolozsvári egyetemet Szegedre, a pozsonyit Pécsre, a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskolát pedig Sopronba.
Az MTA tagjai közül többen a határon túlra kerültek, és mivel immár nem magyar állampolgárok voltak, tagságukat is elvesztették. Ugyanakkor az Akadémia igyekezett kapcsolatban maradni a külhoni magyar tudósokkal. Ennek egyik formája a külhoni tagozatok kialakítása volt, ezek azonban inkább szimbolikus gesztusnak, mint valódi tudományos integrációnak bizonyultak. Az új államok – Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia – pedig sokszor asszimilációs nyomást gyakoroltak a magyar értelmiségre, vagy egyszerűen csak eltávolították őket az egyetemekről, kutatóhelyekről.
Értelmiségi túlkínálat
A fentiek miatt több ezer professzor, oktató és hallgató vált egyik napról a másikra menekültté. Sokukat gyakorlatilag elüldözték korábbi munkahelyükről, mások már korábban, a romló viszonyok előrejelzéseként elhagyták otthonukat. Az új egyetemi központokban viszont gyakran embertelen körülmények – vagonlakások, anyagi nincstelenség – várták őket.
A trianoni döntés hatására ugyanis 400–450 ezer ember érkezett az új Magyarország területére. Bár pontos statisztikák nem állnak rendelkezésre, a menekültek között jelentős arányban voltak értelmiségiek, akiknek beilleszkedése különösen nehéznek bizonyult. Az új helyzet értelmiségi túlkínálatot eredményezett, amelynek hatása szinte minden tudományos és kulturális intézményre kiterjedt.
A közigazgatásban, felsőoktatásban, múzeumi vagy levéltári területeken dolgozók száma jelentősen megnőtt, miközben az állami költségvetések brutálisan összezsugorodtak. A Magyar Nemzeti Múzeum például 1913-as költségvetésének mindössze nyolc százalékával gazdálkodhatott a húszas évek elején. Az értelmiségiek jövedelmeinek reálértéke kevesebb mint ötödére csökkent, és az állami kultúrafinanszírozás is mélypontra jutott.
Az Akadémia az új helyzetben egyszerre vált gazdaságilag kiszolgáltatottá és kulturálisan megterheltté. A háború előtt gondosan felhalmozott vagyona – amelyet főként állampapírokban és záloglevelekben tartottak – a gazdasági összeomlással gyakorlatilag semmivé lett. Az intézmény működtetése innentől az állami támogatástól függött, amit évenkénti segély formájában biztosítottak. Az 1923. évi I. törvénycikk szentesítette ezt a segélyezést, amely évtizedeken át kulcsszerepet játszott az Akadémia fennmaradásában.
Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter 1922-ben így nyilatkozott a helyzetről:
Újratervezés
Trianon a magyar tudományos életben egy korszak végét jelentette. A sokszínű, nemzetiségekkel átszőtt, közép-európai tudományos térség helyét egy szűkebb, homogénebb, de komoly kihívásokkal küzdő rendszer vette át. A tudományos közösségek nemcsak földrajzi értelemben szóródtak szét, hanem anyagilag, szervezetileg és morálisan is megrendültek.
Az 1920-as évek elején a magyar tudományosság túléléséhez a politikai és anyagi áldozatvállaláson túl komoly újratervezésre is szükség volt. A válság közepette mégis megindult egy új építkezés: új egyetemek születtek, új kutatási központok jöttek létre. A Magyar Tudományos Akadémia pedig nemcsak tudományos intézményként, hanem a nemzeti identitás megőrzésének egyik központjaként is újrafogalmazta szerepét, miközben egyfajta szellemi menedékként igyekezett megtartani és továbbörökíteni azokat az értékeket, amelyeket a történelmi Magyarország tudományos-kulturális öröksége jelentett.
A cikk alapját a Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia című időszaki kiállítás adja, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia alapításának 200. évfordulója alkalmából rendeztek. A kiállítás 2025. október 26-ig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu
