Trópusi kaland - LÁZADÁS

A forgatókönyv egy 1988-ban lezajlott új-kaledóniai gyarmati konfliktus résztvevőjének visszaemlékezésére épül. Egy aprócska szigeten, egy függetlenségért indított, de félresikerült bennszülött akcióban elsült néhány fegyver, meghalt négy francia csendőr, harminc társukat túszul ejtik a lázadók. A halászatból élő, amúgy békés falusi kanak férfiak hirtelen olyan helyzetbe kerülnek, amit maguk akartak a legkevésbé: focilabdának használják őket a saját népükből szerveződött illegális politikai csoport és a francia nagypolitika pályáján. A túszmentésre érkező különleges egység parancsnoka, Legorjus százados ? a főszerepet maga Matthieu Kassovitz alakítja ? tárgyalni kezd velük, de a hadsereg beavatkozását nem a józan ész irányítja, hanem a közelgő francia választások kampányérdekei. A két fél között közvetíteni próbáló százados rájön, hogy a hadsereg nem védelemre szolgál, hanem erődemonstrációra, a diplomácia nem egymás megértésére, hanem arra, hogy az igazi helyzetet nem ismerő, arra nem is kíváncsi politikusok hatalmi súlyát érvényesítse bárhol, bármilyen eszközzel. Így történhet meg, hogy a tucatnyi túszszedő ellen többszáz katona indít hadjáratot, felgyújtják a fél szigetet és legyilkolják a megegyezést kérő, könyörgő, szempontjaik mérlegelésére vágyó kanakokat.

Kassovitz filmje a 21. század multikulturális világában a kultúra alapjának hiányáról szól: a másik megértéséről, vagy legalább a megértés szándékáról. Arról, hogy a legkisebb konfliktusból is háború kerekedik, ha az a politikának érdekében áll. Arról, hogy a fejlett haditechnológia nem eszköz, hanem mindent felülíró érv. Arról, hogy a demokrácia és a máig tartó gyarmati uralom egymást abszolút kizáró fogalmak. Kassovitz mindezt úgy tudja felépíteni, hogy nem ad felmentést a vád alól. Még a főhős, Legorjus is áruló lesz a kényszer szülte helyzetben, noha ő maga is eljut a lázadásig, szembe fordulna saját szervezetével, országával és a fehérek világával, de nincs rá módja. Ő a gyarmatosítókhoz tartozik, akik legyalulják, ami az útjukat állja, és a bennszülöttekkel ellentétben nem a vének bölcs szava vezeti őket, nem az ősök szelleme, hanem a politikusok beláthatatlan érdekei. Valójában Legorjus lett túsz a saját kultúrájában.

A film képi világa ezt a kétfelé hasadt morált fogalmazza meg. A néző nem kívülálló, hanem szemtanú a jelenetekben, az őserdőben való előrenyomulást térdmagasságból követjük végig, a helikopterek kitakarják az eget, a kamera folyamatosan mozgásban van. Egy-két hollywoodi geget leszámítva őszinte és karakteres az egész látvány (operatőr: Marc Koninckx). A színészek is képesek felnőni a kanak amatőr szereplők ösztönös és finom rezdüléseihez, őszinte és eszköztelen pillanataihoz. Csak az a néhány jelenet bántóan érzelmes, amelyben Legorjus lelki törésén kell rágódnunk. A Lázadás e néhány pillanattól eltekintve erős, meggyőző film, ráadásul igaz, amitől persze nem leszünk boldogabbak.