A Swift-turné minden állomása a legek show-ja, olyan, mintha összegyúrtak volna egy Broadway-musicalt, a Cirque du Soleilt, a riói karnevált, a Super Bowl-döntőt és a debreceni virágkarnevált. De hátrébb az agarakkal! A The Eras Tour (2023–2024) és a hozzá kapcsolódó film minden idők legnagyobb bevételt hozó turnéja és koncertfilmje lett. Mondjuk nem könnyű koncertfilmként elkönyvelnünk a három és fél (!) órás show-t, mert kísérő zenészt nemigen látunk a színpadon, annál több táncost, akik közül mindig kiemelkedik Taylor Swift, sokszor a szó szoros értelmében, mert olyan megjelölt pontokra áll a színpad koordináta-rendszerében, amelyekről hidraulikus megoldással egy-egy kockaidom nő ki a térből.
És hogy ő lenne a világ legjobb nője? Nos, nyilván nem, de kétségtelenül dekoratív teremtés, és imázsát csakugyan körüllengi a „tökéletes” jelző, a tökéletes ritmusban felépített karrier. Íme, itt egy énekelni is tudó üzletasszony, aki nyugodtan mondhatná azt, hogy aki szerint túl hosszú végigülni egy három és fél órás koncertet, az gondoljon bele, milyen nehéz végigcsinálni. Bizonyára akadnak olyanok, akik úgy nézik a műsort, mint egy Houdini-féle szabadulóshow-t. Vajon túléli? Vajon hibázik? Lesz egyetlen izzadságcsepp is a homlokán? Elvégre negyvennégy dalból áll a setlistje, amelyet tíz különböző színbe szervezett, és minden színpadi élményvilágnak más az esztétikája. Nemcsak a ruhái alkotnak tökéletes egységet a színpadképpel, de Swift még a mikrofonját is cseréli, attól függően, éppen milyen a díszlet és a fellépőruhája.
A még mindig csak harmincnégy éves, de már a világ szórakoztatóipari trónusán ülő művésznő The Eras Tourja a hatodik nagy vándorcirkusza. Már egész fiatalon módja volt tehát beletanulni, hogyan működik a színpadi show világa. Az öt kontinensen százötvenkét koncertből álló turné tavaly márciusban kezdődött az Egyesült Államokban, az arizonai Glendale-ben, és 2024. december 8-án fejeződik be Vancouverben.
A koncert tehát minden elemében a legekről szól, és akkor is emberfeletti teljesítmény volna, ha nem lenne tökéletesen kidolgozva. Swift ruháit olyanok készítették, mint az Atelier Versace divatház, Alberta Ferretti vagy a napokban elhunyt Roberto Cavalli. Jelmezeibe Swarovski kristályokat építettek. Van olyan kosztümje, amelybe több mint ötezer-háromszáz gyöngyöt és kristályt varrtak bele. A koncert elmegy a popműfajban a teljesítőképesség határáig, hiszen szinte képtelenség, hogy valaki közel négy órát végigtáncoljon, végigénekeljen, levezessen egy show-t, mindig tudja, hová álljon a díszletekben, zongorázzon, gitározzon, énekeljen, és puszilgassa a közönségből kiemelt gyerekeket.
A tökéletesség hát a hívószó, még akkor is, ha a zene vékony és sok esetben jellegtelen. Mellékes a hangszeres megalkotottság minősége, amikor itt egy nő, akinek nemcsak a ruhája vagy a csizmája, de még a mikrofonja is Swarowski kristályból áll.
A színpad gond nélkül alakul át esztráddiszkóvá, írógépekkel teli irodává, szexi titkárnőkkel. Minden olyan, mintha egy expresszionista filmben lennénk, csak éppen ne Fritz Lang Metropolisára gondoljunk, hanem egy Coca-Cola Light-reklámfilmre, még a 2000-es évek elejéről.
Persze könnyű azoknak, akik nem rajongók, mert félre tudják tenni azokat az információkat, melyek szerint a turné világszerte fellendített számos vállalkozást, magát a turizmust, a szállodaipart, és még a nagypolitika is kifejtette a lobbierejét, hogy éppen hol legyen egy-egy koncert bizonyos kontinenseken. Lee Hsien Loong szingapúri miniszterelnök a múlt hónapban sajtótájékoztatón erősítette meg, hogy kormánya olyan visszautasíthatatlan ajánlatot tett Swiftnek, hogy más délkelet-ázsiai országok helyett kizárólag Szingapúrban turnézik. Már senkit nem lep meg, hogy Argentínában akkora volt az igény a Taylor Swift-koncert belépőire, hogy a Buenos Aires-i stadiont harminchatszor (!) tudták volna megtölteni, és csak a show napján még több mint egymillió felhasználó próbált valami csoda folytán jegyet szerezni. Hasonló volt az őrület az egész világon. A São Pauló-i koncert elővásárlási kódjaira több mint kétmilliós (!) igény volt, így aztán Japánban a belépőket már kizárólag sorsjegyként értékesítették.
És igen, tudjuk, hogy a 21. század egyik legdrágább és technikai szempontból is a legambiciózusabb produkciójáról beszélünk, mégis, a tévé előtt ülő nézőnek sok a három és fél óra. A művésznő képtelen fenntartani a folyamatos figyelmet, a lassú, zongorás műveleteknél például leül a műsor, mert valójában maga a zene kellemes, ám semmi különös, kereskedelmi pop.
Ha a látvány helyett jobban figyeltek volna a hangszerelésre, talán beljebb lennénk, igaz, akkor nem lett volna néhány perc alatt egymilliós jegyigénylés. A dokumentarista módon rögzített film dinamikája sem tud más lenni, mint amilyen a koncert. Túl sok a közeli kép, miközben itt a látvány egésze hozza működésbe az élményt. Arról nem beszélve, hogy nem is popkoncertet látunk az ismert koreográfiákkal, hanem zenés színházat élőképekkel. Az egész néha olyan, mint egy szilveszteri esztrádműsor a hetvenes évek Magyar Televíziójában, csak éppen akkor mások voltak a léptékek és a technikai arzenál. Túl sok a felkonf, hosszúak a csendek is, mégis azt kell mondanunk, hogy Taylor Swift remekül bánik a közönséggel, ki van gyakorolva minden mozdulat, a catwalk, a nevetések, a grimaszok, a gesztusok, az egész est dinamikája. Egyszer egy modellt látunk valami divatbemutatón, aztán egy diszkódívát a színpadon, utána meg egy szalagavatós jó kislányt, mert Taylor Swift pont olyan, mint az öltöztetős babák: minden jól áll neki, de legfőképpen a globális siker.
Taylor Swift persze robog tovább. Saját Instagram-oldalán a következőképp jelentette be új albumának megjelenését: „Hajnali kétórás meglepetés: A Tortured Poets Department egy titkos dupla album. Az elmúlt két évben rengeteg megkínzott verset írtam, és mindet meg szerettem volna osztani veletek." Az énekesnő legújabb, több mint kétórányi zenét tartalmazó projektje pénteken jelent meg, 31 számmal.
Taylor Swift: The Eras Tour
Disney Plus
