Ha kilép a színpadra, minden szem rá szegeződik. Aztán ha táncolni kezd, végképp elrabolja a nézők szívét. Topolánszky Vince, a Magyar Táncművészeti Egyetem végzős hallgatója, nemzetközi elismerések birtokosa szenvedélyes, energikus, alázatos és szorgalmas fiatalember.
A Táncmű legkomolyabb hagyományával rendelkező klasszikus balett szakán ma zajlott a képesítő vizsga, ami számodra ünnep és egyben megmérettetés is.
Minden évben nagy várakozás és munka előzi meg a képesítőt. Ez a záróvizsga kilenc esztendőt foglal össze, ilyen módon még az orvosit is túlhaladja három évvel; az utolsó nagy közös munkánk, az eddig tanultak összefoglalása. Három részből áll: balett, emelés, modern. Fizikailag és mentálisan is megterhelő. Időről időre személyesen és csapatostól egyaránt megéltünk kisebb-nagyobb mélypontokat, de ezeken azután átlendültünk és igyekeztük a maximumot kihozni magunkból. Gyerekkorunk óta az volt a cél, hogy idáig eljussunk.
Nemcsak táncoltál „pelenkás korodtól”, hanem már kisgyerekként jó néhány sportot is kipróbáltál.
Mindig is szerettem mozogni, hiperaktív gyerek voltam:
néptáncoltam, fociztam, vívtam, jéghokiztam, dzsúdóztam. Amikor általános
iskola negyedik évében felvételizni lehetett a balett szakra, úgy voltam vele:
próbáljuk ki. Soha nem nyomtak a szüleim ebbe az irányba, abszolút rám bízták a
döntést. Elkezdtem, beleszerettem, és nem sokkal később megszületett bennem az
elhatározás, hogy táncos szeretnék lenni.
Nálatok mindenki táncolt, és elég neves felmenőkkel rendelkezel ezen a téren.
Szegeden lett velem terhes az édesanyám (dr. Brieber Nóra), amikor apukám (Topolánszky Tamás táncművész, a GG Tánc Eger igazgatója) a Szegedi Kortárs Balettől a Grazi Operába szerződött. Két és fél éves koromig Ausztriában éltünk, és anyukámmal sokat jártunk az ottani színházba. Ezt követően visszaköltöztünk Magyarországra, mert időközben Szadán, Budapest mellett felépült a házunk. Édesapám még jó pár évig ingázott Graz és Szada között.
Édesanyám oldaláról is van táncos kötődésem, onnan jön a néptáncos vonal: a nagypapámmal (Brieber János táncművésszel) indult az Állami Balettintézetben – ma már Magyar Táncművészeti Egyetem – a néptáncos szak. A barátjával Sopronból beneveztek a Ki mit tud? versenyre, és felfigyeltek rájuk. Felvették őket a balett szakra, és mivel akkor ott még nem volt néptánc szakirány, a Magyar Állami Népi Együttesbe jártak néptáncolni. Nagypapám hamarosan szólista lett az együttesben, és tanítani kezdett a néptánc tanszéken. Nagymamám, Bucsky Beáta táncművész is a Magyar Állami Népi Együttesben táncolt, sokáig dolgoztak ott együtt; egészen addig, amíg édesanyám és a testvére (Brieber Éva táncművész) meg nem születtek. Anyukám szintén néptáncolt: ő a Bihari Néptáncegyüttesbe járt, amíg el nem kezdte a tanulmányait az ELTE jogi karán. Táncszakírói diplomát is szerzett, sokáig írt kritikákat, de manapság már csak jogi írásokat publikál.
Szoktak a szüleid kritikát megfogalmazni a produkcióiddal kapcsolatban?
Attól kezdve, hogy tízéves koromtól professzionálisan foglalkozom tánccal, tapintatosan, de mindig elmondják a véleményüket a munkámról. Nagyra tartom, hogy őszinték velem, és nem csak dicsérnek. Édesapám ma már a legkomolyabb kritikusom, amiért nagyon hálás vagyok neki. Olyanokat vesz észre, amiket nem sokan, fejlődöm az általa elmondottaktól. Senkire sem jellemző a családunkban az elfogultság. Komoly dolgokat tettek le a szüleim az asztalra; egyelőre csak kívánhatom, hogy egyszer a nyomukba érjek.
Tízévesen bekerülni egy szigorú, zárt közegbe nem lehetett könnyű.
Hazajárós voltam, és legalább olyan gyerekkort éltünk meg ott együtt, mint bárki más bárhol. Annyi a különbség, hogy
a táncművészetis gyerekeket nagyobb elköteleződés jellemzi.
Ijesztően hangzik ugyan, hogy tízévesen bekerülsz egy intézetbe, de sokkal többet ad, mint amennyit elvesz a gyerekkorból. Fiatal felnőttként is azt tapasztalom, hogy táncosként ugyanúgy lehet teljes és színes életet élni, mint bármely más szakmában. Rengeteg emberrel tudunk ismertséget kötni a világ minden tájáról, hiszen mindenfelől jönnek ide diákok, tanárok. Komoly, mély barátságok kötődnek kisgyermekkortól kezdve, elvégre a nap nagy részében együtt vagyunk; sokkal többet, mint egy átlagos iskolában. Mondjuk a balhék is keményebbek, mert szintén az összezártságból adódóan nem ritkán folyik testvéries civódás egy-egy évfolyamban. Visszagondolva azért több öröm volt az elmúlt években, mint sírás, sok nehéz dolgon vagyunk túl együtt. Kilenc év az kilenc év: ilyen hosszú idő után megviseli az embert az elválás. Látom már a végét, szoktatom magam a gondolathoz, hogy hamarosan ki fogok lépni a Táncmű kapuján, de még sosem ballagtam. Az utolsó iskolai búcsúzás óvodáskoromban volt, szóval egyelőre nem tudom elképzelni a helyzetet.
A táncművész hallgatók már gyermekként is elképesztő testtudattal rendelkeznek. Nálad ez hogyan mutatkozik meg?
Szeretem, hogy ha valamim fáj, jórészt tudom, mi az, és mit kell vele kezdeni. Jól ismerem a testi fájdalmakat, mindenféle volt már. Tudjuk, hogy mire képes a testünk, sőt azzal is tisztában vagyunk, mire képes azoknak a teste, akik nem táncolnak. Szerintem ez fontos. A táplálkozástudatosság is az életem része. A fotózások előtt kevésbé, de például a Lausanne-i Nemzetközi Balettverseny előtt szigorúbban odafigyelek, hogy ne vigyek be túl sok szénhidrátot a szervezetembe. Nem voltak komoly sérüléseim; egyszer tört el a lábam, de az egy hónap alatt rendbe jött. Két éve történt, az egyik lábközépcsontomat érte baleset, akkor mentem volna a Vaganova Prix-re, úgyhogy azt a versenyt sajnos ki kellett hagynom, viszont öt héttel később már A diótörőt táncoltam. Két hétig csak feküdnöm lehetett, nem gipszelték be a lábam, ez ugyanis gyakori törés táncosoknál a nagyobb ugrásból való érkezésnél, és a gipsz nem mindig tesz jót neki.
Merre forogtál az egyetemi éveid alatt, és milyen díjakkal jutalmazták a szerepléseid?
Kétszer voltam Bariban, Olaszországban a Domenico Modugno
versenyen, öt évvel ezelőtt korosztályom tíz legjobbja közé kerültem: szíven
ütött, hogy nem értem el helyezést. Pár évvel később ugyanezen a
megmérettetésen viszont első lettem. A Nureyev Nemzetközi Balettverseny azért
örök emlék, mert világsztárokkal léphettem egy színpadra a gálán, a versenyen
pedig legfiatalabbként harmadik helyezést értem el. A Nureyevet a róla készült
életrajzi filmben alakító Oleg Ivenkóval is együtt állhattam a deszkákon, de
ott volt például Vladimir Malakhov is, mindketten a balett élvonalában táncoló
művészek. Zseniális volt a felkészülés próbafolyamata. Édesapámmal és a
nagybátyámmal, Oláh Zoltán táncművésszel életemben először dolgozhattam együtt.
Macher Szilárd és Kozmér Alexandra mesterek is sokat segítettek, hálás vagyok
nekik. Jó érzés volt hazai színpadon állni, sosem versenyeztem itthon azelőtt.
Tavaly egyedüli magyarként részt vettem a Prix de Lausanne-on Svájcban,
négyszázból 71-en jutottunk a középdöntőbe egy japán osztálytársammal.
Különösebben nem szeretem a versenyeket, de tapasztalatszerzés és ismertség
szempontjából mindenképp fontosak.
Ausztráliában is többször jártál: A diótörőben te táncoltad a herceget. Ez nagyon komoly dolog!
Perth városában működik a Charlesworth Ballet Institute, ahová 2019-ben meghívtak nyolc külföldi fiút. Az ott tanuló lányokkal gálaműsort állítottunk össze, pas de deux-t táncoltunk velük. Az English National Balletből, a Vaganova iskolából, Zürichből, Berlinből és Bécsből érkeztek a többiek. Fantasztikus kaland volt! Akkor még nem hittem volna, hogy újból kijutok oda: a hazaérkezésemet követően jött egy e-mail, hogy szeretnének visszahívni A diótörő hercegének. Furcsa volt negyven fokban A diótörőt táncolni.
Egy mester azt mondta rólad, hogy „ez a fiú világklasszis”. Nemcsak kiemelkedően jó testalkatú, megjelenésű, hanem mind a klasszikus, mind a modern balett sztárja lehet.
Dehogyis! Olyan évfolyamban vagyunk, hogy egyenként mindenki
mesélhet hasonlókat magáról, mint én. Szerencsés vagyok, jól jöttek ezek a
versenyek, a Táncműnek és a sorsnak köszönhetem a sikereimet. Persze van
mögöttük munka. Örülök, hogy így alakult, mert az iskolás éveimet színesen
tölthettem, sok helyre eljutottam a tánc által.
Mitől számít valaki jó táncosnak a klasszikus balettben?
Nem tudom; az biztos, hogy nekem még sokat kell tanulnom ahhoz, hogy a táncban mindig a maximumot nyújtsam. Nehéz hozzászoktatni a testet és az agyat ahhoz, hogy próbáljunk túlmenni azon, amire képesek vagyunk. Kipihenten oda lehet állni egy videó elé látványos dolgokat csinálni, elképesztő trükköket mutatni. Akárhányszor fel lehet venni, és csak egyszer kell jól letáncolni. Ám ha egy teljes estén át táncolni kell, nem szólhatok ki a nézőnek, hogy „elnézést, elrontottam, nekifutnék újból”.
Ha olyan darabot táncol az ember, adrenalinfröccsöt kap, viszi az előadás drukkja, letépi a balettszőnyeget, a kulisszákat, és ez zseniális érzés.
Élő előadás esetén a forgásoknak, ugrásoknak hatszor-hétszer is sikerülniük kell egy este során. Egy-egy variáció után majd kiköpöm a tüdőm, fáradt vagyok, de még mindig forogni kell, jóllehet már csak foltokat látok, és egyáltalán nem tudom, hol vagyok; jól kell zárni a mozdulatot, és gáz, ha elesek.
Milyen előadásokban láthattak eddig a nézők?
Főszerepet A diótörőn kívül édesapám Magyar
Rapszódia című művében játszottam tavaly nyáron, amelyben Oláh Zoltán
táncművész, a nagybátyám alakította a címszereplő idősebb kori énjét. Sokáig
nem tudtam, hogy apa pontosan mit szeretne, mert csak annyit kérdezett, volna-e
kedvem részt venni a darabjában. Azt hittem, majd valahol hátul, az egri
társulat mögött táncolok. Nehezen hittem el, hogy tényleg rám gondolt egy ilyen
komoly szerepben. Nagyon élveztem a közös munkát. Tetszett a nézőknek, több
szabadtéri helyszínen játszottuk. Jó csapat az egri együttes; tehetséges,
befogadó táncosok.
Kaptál már állásajánlatokat? Hol kezded a pályádat, ha megkapod a diplomád?
Ausztráliába hívtak tagnak még korábban, és néztem pár külföldi társulatot, de ami tetszett közülük, ott a pandémia miatt lemondták a próbatáncokat, és jelenleg nincs felvétel. Lehet, hogy egyelőre Magyarországon maradok, de nem bánom, szeretek itthon lenni. Konkrétum még nincs. A göteborgi együttesbe bekerülni nagy álmom, de jövőre oda még megpróbálni sem lehet. A másik vágyam a Holland Táncszínház, vagy itthon az Opera. Imádom a klasszikus balettet, a legjobb alakformáló, és nélkülözhetetlen alap. Ezt is szívesen folytatnám, de egy idő után biztosan a kortárs tánc felé szeretnék elmozdulni; egyre inkább úgy érzem, hogy az közelebb áll a szívemhez. Otthonosabban és jobban érzem magam a modernebb irányzatokban.
A fotósok is felfedeztek maguknak: egyre több felületen, reklámokban lehet látni téged a kedveseddel (is).
A fotózásokat pénzkereseti forrásnak tekintjük a menyasszonyommal, Lénával, és nem helyezünk erre túl nagy hangsúlyt, szimplán jó hétvégi programokként fogjuk fel őket. Nincsenek velük komoly céljaink. Viszont közösen tervezünk, Lénának ezen kívül még egy éve van hátra a Táncműn. Úgy alakítjuk, hogy közel dolgozhassunk egymáshoz, mert külön nem bírjuk sokáig. Tavalyelőtt nyáron Gyulán, Kulcsár Noémi Sok hűhó semmiért című darabjában táncoltunk együtt, akkor szerettünk egymásba. Jóban vagyunk egymás szüleivel is; örülnek, hogy közösen megyünk tovább.
Kiemelt kép: Bacsóné Bandor Barbara
