Az lehúzhatja magát a klotyón, aki nemhogy tizennégy évesen, de érett középkorúként sem képes a mileszelhanagyleszel kérdésre válaszolni? Ha annyi minden érdekli, hogy nem akar egy szűk szakterület mellett lehorgonyozni? És valóban tízezer óra kőkemény gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki valamiben kiemelkedővé váljon?
David Epstein Sokoldalúság – Miért tarolnak a generalisták specializált világunkban? című könyvének üzenete határozottan szembemegy azzal, ami a mai, szélsőségesen túlspecializált világunkban az elfogadott gondolat. Sok-sok kiemelkedő sportoló, zenész, tudós, üzletember életútját vizsgálva ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a nyitottság, a kísérletezés és a néha nagyon is kanyargós életpálya vezethet a sikerhez, nem pedig a túl korai szakosodás.
Rögtön két, világhíres sportoló karrierútjával indít. Tiger Woods a specializáció császára, rá százszázalékosan igaz a mondás, hogy szinte előbb tanult meg golfozni, mint járni: kétévesen már tévécsatornákon mutogatták, ahogy üti a labdát, és később sem engedte ki a kezéből az ütőt. Vele szemben Roger Federer – aki a tenisz egyik legnagyobb alakja – rengeteg sportba belekóstolt gyerekként: síelt, birkózott, úszott, gördeszkázott, kosarazott, kézilabdázott, pingpongozott, focizott és néha, mellékesen teniszezett is. Bár édesanyja teniszedző volt, nem akart a fiával dolgozni, mert „egyetlen labdát sem üt vissza normálisan, ahogy más”. Mire végképp a tenisz felé fordult, kortársai már régen speciális edzéseket végeztek és sportpszichológussal készültek a meccsekre.
Federeren kívül is számos, a saját területén – vagy területein – kiemelkedő személy példáját vonultatja fel annak bizonyítására, hogy a változatosság és a késői(nek tűnő) pályaválasztás egyáltalán nem hátrány, és hogy a komplex, széles spektrumú tudás sokkal többet érhet bizonyos helyzetekben, mint a hatalmas tudás egy nagyon szűk témában. Sőt, a túlspecializáció még veszélyes is lehet, mert szemellenzősséghez vezethet.
Említi például azt a meglepő kutatást, ami arról szól, hogy sokkal nagyobb eséllyel élik túl az infarktust azok a betegek, akik akkor kapnak szívrohamot, amikor a sztentbeültetéseket végző legkiválóbb kardiológusok éppen egy konferencián vannak. Ugyanis ők hajlamosak még akkor is ehhez a nem kis kockázatot jelentő beavatkozáshoz nyúlni, amikor arra semmi szükség nem lenne.
Számos tudományos példát is hoz, amelyben „kívülállók” tudtak innovatív megoldásokkal előállni olyan problémákra, amelyekbe a szakértők bicskája rendesen beletört. A NASA tudósai harminc évig képtelenek voltak előrejelezni a napkitöréseket, amelyekből olyan ártalmas radioaktív részecskék áramlanak ki, amelyek veszélyt jelentenek nemcsak az űrhajósokra, de a berendezésekre is. Miután feltették a problémát egy ötleteket gyűjtő oldalra, az InnoCentive-re, egy korábban teljesen más területen, a telekommunikációban dolgozó, de már nyugalmazott mérnök hozta az elegáns megoldást teleszkópokkal érzékelhető rádióhullámok segítségével.
Az Exxon Waldez tartályhajó 1989-es katasztrófája után visszamaradt, tengervíz és kőolaj keverékéből álló, rendkívül veszélyes, mogyorókrémszerű massza semlegesítésére egy vegyész hozott olyan ötletet, amely húszévnyi küszködés után sem jutott eszébe a specialistáknak. De ő sem a munkájából merített, hanem egy évekkel korábbi betonozásnál használt módszert ültetett át egy teljesen más területre.
De ott vannak a történetek az üzleti életből, hogy a nem hagyományos gondolkodás, a nem szakértői hozzáállás és az elavultnak tartott technológiákhoz való ragaszkodás hogyan tette világhíressé például a Nintendót és kiugróan sikeressé a 3M-et. Ahogy arról is, hogy a csak szakemberekből álló csapatok a gazdasági, politikai, társadalmi folyamatok előrejelzésében sokkal rosszabbul – sokszor egyenesen katasztrofálisan – teljesítenek, mint a diverz, heterogén, akár külsősöket is bevonó társaságok.
És bár az olyan techguruk történeteiből, mint Mark Zuckerberg és Elon Musk azt hihetnénk, hogy csak a fiataloknak áll a zászló a startupszcénában, valójában a kutatások mást mutatnak. Aki ötvenévesen alapít technológiai céget, annak kétszer akkora esélye van az átütő sikerre, mint egy harmincévesnek, és a leggyorsabban növekedő cégek alapítóinak átlagéletkora negyvenöt év. Ez is azt bizonyítja, hogy a szélesebb körű, interdiszciplináris tudás és sokféle, akár bukásokkal tűzdelt tapasztalat biztosabban vezet sikerre, mint a csak egy területre szorítkozó készség.
Azt Epstein sem tagadja, hogy bizonyos helyzetekben specializált tudásra van szükség. Ezek azok a helyzetek, amikor jól meghatározott és jól körülírható problémát kell megoldani. Nyilván mindenki olyan fogorvost szeretne, aki már több ezer fogtömést megcsinált és profi a szakmájában.
Azokban a helyzetekben viszont, amikor kétértelműek a viszonyok és nagy a bizonytalanság, akkor a szakértők rosszul teljesítenek, mert csak a saját szűrőjükön keresztül képesek értelmezni a problémákat. Ilyenkor jön el a generalisták ideje, akik akár teljesen különálló területekről származó ötleteket is képesek szintetizálni és a gyakorlatba átültetni. Különösen nagy szükség van ilyen emberekre a mai, egyre gyorsuló világban, ahol a robotika és a mesterséges intelligencia számos speciális területen már most sokkal nagyobb hatékonysággal dolgozik, mint a legképzettebb és legtapasztaltabb szakértők.
Ha valaki tehát nem úgy indult az életben, mint a Polgár lányok, akik egy egészen szűk és jól behatárolt területen, a sakkban váltak mesterré már igen fiatalon, ne aggódjon! A generalisták, ha lassabban is, de ugyanúgy sikerre juthatnak, ráadásul az innovatív áttörések is tőlük várhatóak, nem a specialistáktól.
Talán a legnagyobb dicséret, amit a szintén „svájcibicska” szerző az elméletére kaphatott, az az, amely Malcolm Gladwelltől, a tízezer órás szabály szószólójától származik:
Akárcsak én.
David Epstein Sokoldalúság – Miért tarolnak a generalisták specializált világunkban? című kötete a HVG Könyvek gondozásában jelent meg.
