Kellett hozzá Dés László, az ország egyik legképzettebb jazz-zenésze, aki az Átutazón – hogy folytassuk a legeket – minden idők legjobb fúvóshangszerelését hozta össze. Kellett az is, hogy felkérje az együttműködésre Udvaros Dorottyát, akivel néhány éve a bemutatkozó lemezéről is beszélgettünk…
„Furcsának találtam, hogy Dés Laci fölkért erre a lemezre… Lehet, hogy egy álnaiva vagyok, ami nálam szerep lett… Úgy teszek, mint aki nem érti, hogy miért történnek meg vele a dolgok, de ez bejött eddig, így aztán ennél maradok… Laci nagyon tehetséges fiatal jazzszaxofonos volt, nem értettem, hogy miért nekem akarja azokat a dalokat, hiszen ott volt például a nagyon jó hangú Bontovics Kati, akit tátott szájjal hallgattam, annyira jól énekelt…”
Ezekhez a dalokhoz azonban nem a tökéletesen képzett hang és abszolút hallás kellett, hanem valami más. Az abszolút látás, ami megmutatja, mi van az érzékeken túl. És ehhez ismét csak Udvaros Dorottya kellett. Az album sikeréhez szükség volt Bereményi Géza dalverseire is, amelyekben az a legjobb, hogy úgy tudta megmutatni a titkot, azaz a Nőt, hogy egészen közel kerültünk a megfejtéshez, a titok mégis megmaradt a rejtelmek kristályszőnyegén.
Már az album felütése, a hóesés körülírása is maga a csoda: Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó, mit vártunk lent a sár helyett. Világos: Bereményi itt reflektál a hóesés nagy irodalmi ősélményére, Ottlik Iskola a határon című regényére, amelynek egyik legemlékezetesebb jelenete éppen az a bizonyos havazás a főallén.
Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben… A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés.
A nyitó dalból nemcsak ez a részegség köszön vissza, de a kompozíció egyben felhívás keringőre, azaz hogy induljunk el a hóesésben, a nagy kalandra, utazzunk el az éjszaka mélyére, a női lélek legrejtettebb zugaiba.
Húzz fel másik cipőt, gyorsan, úgy készülődj, mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt / Mintha más, távoli várost hódítani indulnál, / gyere, vágjunk neki!
Gyere, hódítsuk meg azt a különös várost! – hív minket az utazásra Udvaros Dorottya, Bereményi Géza és Dés László. Az a bizonyos város lehet a múltunk (Tegnapi bánat), egykori piros iskolánk (Iskola) vagy éppen a jelenünk is (a Somló Tamással közösen előadott Vetkőzés). Udvaros Dorottya káprázatos karrierje során mindennap meghódította a képzeletbeli városokat, az ott élő közönségét. Nekünk is mindennap meg kell hódítanunk közönségünket, a családunkat, gyerekeinket, a barátainkat. Mindenkinek megvan a maga közönsége – ha egyedül van, akkor a démonai azok (Te bolond lány, a vesztedbe futsz).
Amikor beszélgettem Udvaros Dorottyával, megkérdeztem, akart-e valamit kezdeni Vukán György Élni kell című szerzeményével, amelyet 1982-ben énekelt el a Dögkeselyű című filmben. Elvégre ez a dal indította el az énekesnői karrierjét is.
„Nem volt szó arról, hogy ennek folytatása legyen, nem is úgy tekintettem magamra mint énekesnőre, annak ellenére, hogy énekeltem tévés esztrádműsorokban. Emlékszem, sok neves kollégámmal bevonultunk a tévé IV-es stúdiójába, ahol gyönyörű díszletek, jelmezek és tánckar várt minket… De mindig azt gondoltam, hogy ezek az énekes szerepek afféle kirándulások. A Katona József Színház drámai színésznőjeként gondoltam magamra, aki persze boldog attól, ha kap az élettől ilyen kis ajándékokat… Döbbenten hallgattam, amikor az Operettszínházból Gesler György koreográfus felhívott, hogy szeretne csinálni egy előadást, amelyben Máté Péter-dalok szerepelnének… Majd hanyatt estem… Egyáltalán: hogy jutottam eszébe, hiszen nem is tudok énekelni! Még ha egy kicsit tudok is, Máté Péter dalai akkor sem mennének, hiszen közel sincs olyan hangterjedelmem, mint amilyen neki volt. Csípőből azt mondtam, hogy szó nem lehet róla. A Dögkeselyűben egy olyan figurát játszottam, aki indokolta az éneket, és abból lett a kislemez, de ezek után sem gondoltam énekesnőként magamra. És aztán ezt a dalt már nem is énekeltem el újra.”
Érdemes CD-formátumban is megszerezni az Átutazót (2007-ben jelent meg), már csak azért is, hogy megtudjuk, kik a közreműködő zenészek, ugyanis a vinyllemez nem tartalmaz teljes kreditet. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kivételes demonstráció volt, teljességgel érthetetlen, hogy a Hungaroton 1995-ben miért Krém-kiadásban jelentette meg a lemezt, hiszen a Krém label maximum néhány ezres darabszámot gyártott. Gőz László harsonán működik közre, Horváth Kornél ütőhangszereken, László Attila gitározott, Solti János dobolt, Szakcsi Lakatos Béla zongorázott, Tolcsvay László szájharmonikán játszott, a vonószenekart Novák János dirigálta, Somló Tamás duettet énekelt. Az is kiderül a CD kreditjéből, hogy az albumot 1984-ben vették fel.
Udvaros Dorottya a beszélgetés során elárulta: „Sokat ültünk Bereményi Gézával Dés Laci lakásán, mert amikor a dalok születtek, terhes voltam és ráértem, volt időm ízlelgetni a már elkészült dalokat. A szöveg esetében néha kértem módosítást, hiszen az az én területem, de nem vettem volna a bátorságot, hogy a zenébe beleszóljak.”
Az 1985-ben, először mindössze ötezer (!) példányban megjelent Átutazó nemcsak egy séta a női lélek színházában, hanem az elvágyódást, a kalandvágyat, a kalandvágyból itthon maradást dokumentáló album, amely egy generáció fétistárgya lett. Mint A félelem bére című, 1953-as Clouzot-filmben Mario (Yves Montand) párizsi színházjegye, amely a vágyat fejezi ki, hogy újra eljusson Párizsba. Nekünk 1985-ben Pest volt a Párizsunk, és néha az is felért egy nagy utazással, amikor a hóesésben lementünk várost hódítani. Voltak, akik elkísértek ezeken az utazásokon, és segítettek abban, hogy otthon érezzük magunkat.
