„Úgy éltem meg, hogy a szerencse fia vagyok” – László Attila csaknem fél évszázada a pódiumon

Családi indíttatásból mentél a Műszaki Egyetemre?

Valamelyest. Kaposváron születtem, édesanyám matematikatanár volt, én pedig matematika–fizika szakos gimnáziumban érettségiztem. Az alap tehát adott volt. Akkoriban is zenéltem, nyolc évig hegedülni tanultam. Nem gondoltam, hogy pályát fogok módosítani, igen komolyan vettem az egyetemi tanulmányaimat. Városépítészet szakon diplomáztam, és az egyetemen nagyszerű barátokat szereztem. Neves és befutott építészek is vannak köztük, ma is tartom velük a kapcsolatot. Néhány napja épp a hetvenedik születésnapom alkalmából találkoztunk. Az építész pálya annyiban kötődik a zenéléshez, hogy abszolút humán és kreatív erényeket kíván – érdekelt ez is. De menet közben észrevettem, hogy amit az építész elképzel, és ami megvalósul, aközött sok állomás van, a vízió pedig sok helyen változhat – és változik is. Ettől idegenkedtem. A zenélés és főleg a gitár esetében egész más a helyzet. A gitáros és a hangszere között nincs senki és semmi. Ez kicsit kockázatos, de megvan a szépsége.

Úgy emlékszem, hogy Horváth Kornél ütős azt mesélte, te hívtad meg abba a különleges együttesbe, amit még az egyetemen alapítottál.

Az első zenekarom szokatlan felállását fafúvós kórusból – fuvola, oboa, fagott –, akusztikus gitárból, basszusgitárból és ütőhangszerekből állítottam össze. A zenénknek különleges hangzása volt, és a jazzgitárversenyemnél ugyanezt használtam, vonósokkal együtt. Mert egyedi, és mert nagyon szeretem. 1975-től ez működött öt évig. A versenyművet a Budapesti Vonósokkal mutattuk be 2019-ben, a háromtételes gitárverseny ősbemutatója az Óbudai Társaskörben volt. Tartottam egy nagy szünetet, aztán most megint elővettem. Annak idején készítettünk egy lemezt a László Attila Banddel, néhány számára annak is ugyanez a zenei világ jellemző. Vonóssal, gitárral, ritmusszekcióval léteznek még felvételek a világban, de az a pasztellszínezet, amit ezek a művek képviselnek, azt hiszem, jellemzően csak az amerikai gyökerű Oregon együttesnél bukkan föl.

Apropó, Amerika. 2013-ban a New Yorkban élő jazzdobos, Németh Ferenc ötletére a Yellowjacket híres alapítóival, Russell Ferrantéval és Jimmy Haslippel kvartettben rögzítettétek a Bridges of Souls című, rendkívül sikeres albumot.

Az roppant érdekes időszak volt. A felvételt a Grammy-díjas amerikai zenészekkel Los Angelesben készítettük. A lemez az USA-ban az EMC rádiós lejátszási listákon bekerült a top negyvenbe, és ott hetekig a hetedik helyen szerepelt. A dolognak igen izgalmas előzménye volt: abban az időben két év alatt ötször jártam Indiában a neves indiai zeneszerző, Ilaya Raaja meghívására. Életműkoncertjén 2011-ben Csennaiban (Chennai), a tizenkétezres Nehru Indoor stadionban léptem fel a vendégművészeként. Elhívtam oda Németh Ferit dobolni. Akkor találtuk ki, hogy a közös zenélést folytatni kellene, de a világ egy másik részén. Mi lenne, ha Amerikában készítenénk jazzlemezt? – találtuk ki. Így keletkezett a Bridges of Souls. Budapesten, a Müpában is volt bemutatója. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy viszonylag rövid időn belül két kontinens egy-egy központi helyszínén jártunk, és nem a periférián mozogtunk. Úgy éltem meg, hogy a szerencse fia vagyok, mert mind a két sajátos zenei világban maradéktalanul képviselhettem az elképzeléseimet.

Az indiai történet hogyan folytatódott?

2012 márciusában Ilaja Raaja nagyszabású szimfonikus zenekari felvételén játszottam Londonban, az Angel stúdióban. A zenei anyagból szeptemberben a Nehru stadionban tartottak lemezbemutató koncertet, a cédé is akkor jelent meg a Sony kiadásában, egymillió példányban. Csennai – korábban Madras – Tamilnádu állam fővárosa, az indiai klasszikus zene és tánc központja. Főként tamilok, sötét bőrű, elegáns emberek lakják. Ilaya Raaját misztikus környezet övezi. Úgy is hívják, hogy God of Music, azaz a zene istene. Elképzelhetetlenül népszerű és óriási tekintélyű. Érdekes az életútja. Utcazenészként kezdte, majd az egyik száma befutott egy filmben. Az indiai filmek iránt rajong a hazai közönség. Mivel rögtön az első dalával sikeres lett, ráállt erre: több mint ezer filmzenét írt. Ha valahol megjelenik, őrjöngve éltetik.

Hol ismerkedtetek meg?

Mulatságos: Budapesten. Szatyorral a kezemben baktattam egy bevásárlóközpontban, amikor rám köszönt Kovács László karmester. Itt van egy indiai zeneszerző, és rád ismert, jöjj oda hozzá, mondta nekem. Nem értettem. Kiderült, hogy Laci adott neki magyar lemezeket, és köztük volt az enyém is. Leültünk kávézni. Mivel beakadt neki rólam egy szám, kávézás közben elkezdte dúdolgatni a témáját, én pedig teljesen odavoltam ettől. Aztán megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Indiába utazni lemezfelvételre? Két hét múlva nálam volt a meghívólevél, és ezzel zenei kapcsolat indult el köztünk. Eleinte nem tudtam, egy-másfél óra elteltével miért érzi náluk úgy az ember, hogy kezd elszállni, annyira jól érzi magát. Most már tudom: mert abban a környezetben minden gesztust az öröm hat át. Örülnek, hogy a másik a világon van.

Mennyit láttál a külvilágból?

Pazarul voltunk tartva. Sheraton szálló, 24 órás sofőrszolgálat, hoztak-vittek a stúdióba. Ilaya Raaja kitalálta, hogy a sofőr körülbelül harminc kilométeres körben hova vigyen bennünket ősi indiai emlékeket megismerni. Életre szóló élményeket kaptam ott.

Ihletőeket is?

Jó kérdés. Nem írtam indiai karakterű zenéket, de az életérzés, a feldobottság nyilván tükröződött egy-egy munkámban. Ott is írtam valamit egyébként, ami ugyan nem indiai, de hozzájárul ahhoz, hogy felidézze azt, ami ott, akkor az eszembe jutott.

Ilaya Raaja multiinstrumentális muzsikus, gitározni is megtanult. Nagyon kedveli a zenémet. Elhívott a pompás házába játszani, és elém tett egy lejegyzést. Mondtam neki, hogy indiaiasan nem tudom megszólaltatni. Így válaszolt: „Játssz úgy, ahogy akarsz. Éppen arra vagyok kíváncsi, hogy miként inspirálja ez a közeg az európai gondolkodást.” Ők „megközelítik” a hangokat, gitáron is glisszandóval szoktak játszani. Ettől az előadásmódjuk nagyon különbözik a miénktől. A jazzharmóniák annyira érdekelték Raaját, hogy tíz napra meghívott, mert jazzharmonizálást akart tőlem tanulni. Magának és nekem is külön épületet bérelt, egy másikban pedig a tanítás folyt reggel kilenctől este hatig. Ez is érdekes epizódja volt az együttműködésünknek.

1987 óta tanítasz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén. A növendékeidből kerül ki a két professzionális hazai jazz big band, a Budapest Jazz Orchestra és a Modern Art Orchestra tagjainak nagy része. Gondolom, szereted a tanítást, mert látod az eredményét.

Előtte stúdiózenészként dolgoztam, Gonda János meghívására mentem át a jazz tanszakra. Gonda mindjárt a növendékek big bandjének a vezetésére kért föl. Korábban ugyan játszottam ilyen formációban meg hangszereltem big bandre, de azért kihívás volt hétköznapi zenélésként dolgozni a tagokkal. Amikor az első félév végén bemutató koncertet adtunk, a legendás dobos, Kovács Gyula fennhangon megjegyezte: „Ezzel a zsokéval jól fut a ló...”.

Egyre inkább úgy éreztem – és ez a benyomás 35 év után is kitart –, hogy remek dolog nagyszerű fiatal zenészek között tölteni az időt. Fiatalon tartja az embert. Olyan darabokat, hangszereléseket választok nekik, hogy egy-egy szólam akár „jellemformáló elem” legyen. Úgy tapasztalom, hogy élvezik őket a hallgatók. Ezenkívül improvizációs gyakorlatot tanítok tíz-tizenöt növendéknek csoportos órákon, ami azért érdekes, mert olyankor nincs ugyan mindenre idő, de bármit ki lehet próbálni. A fő pedagógiai módszerem a kedvcsinálás. Igyekszem minél hamarabb észrevenni, hogy kiben mi lakik, mi az, ami az egyetemre hozta, mi az a különleges érzéke, amit érdemes erősíteni. Ezek az óráim az egyéniségek erős figyelembevételével zajló közösségi zenélések, és szeretem őket csinálni.

Módszertani könyvet írtál.

A címe: László Attila abszolút szolmizációs rendszere. Megpróbálom nagyon röviden összefoglalni, miről szól, hogy ne vesszünk el a részletekben. Kaposváron egy csodás zenetanár vezetésével 12 évig énekeltem kórusban. Ő igen alaposan megtanította nekünk a hagyományos relatív szolmizációt, a Kodály-féle módszert. Hallok egy egyszerű diatonikus dallamot, és megjelenik a fejemben a hangok neve. Szerintem sokan vannak, akik így szolmizálnak. Ha egyszerű kottát olvas valaki, akkor a kottaképet szolmizálva a hangjegyeket énekli. Abszolút névvel ellenben nehézkes, majdnem lehetetlen gyorsan kiejteni őket. Olyan rendszert írtam, amelynek a segítségével könnyen kiénekelhetők. Bonyolultabb dallamokhoz is jól használható.

Világ- és hazai sztárokkal egyaránt muzsikáltál e majd’ ötven év alatt. A nemzetközi szcéna listája hosszú és nyilván nem teljes: Randy Brecker, Anthony Jackson, James Moody, Tommy Campbell, David Friedman, Gary Willis, Hiram Bullock, Billy Cobham, Miroslav Vitouš, Peter Erskine, Bob Mintzer. Melyik formációt preferáltad: a triót, a kvintettet vagy a big bandet?

Nincs ilyen. Sokféle formációban játszottam, és nagyszerű zenészekkel. Egyetlen olyan sem volt köztük, amit kényszerként éltem volna meg. Mindegyik felállás mást tud. A kisebb olyan, mint egy novella vagy kamaraszínházi előadás, a nagy zenekar, a big band pedig olyan, mint egy regény. És mindegyiknek megvan a titka.

Számomra ember- vagy zenészfüggő a jazzmuzsika. Nem a stílus az első. Nem az a lényeg, hogy szving vagy nyolcados zene, hanem hogy kikkel játszunk. Nagyon fontos, és a jazzt sok műfajtól megkülönbözteti, hogy lehetséges a valós idejű zenei reakció. Sőt ez a lényegéhez tartozik. Olyan, mint egy beszélgetés. Januárban, az első László Attila 70 koncerten a Müpában olyan zenészek léptek fel, akikkel régóta együtt játszom: Oláh Kálmán, Oláh Tzumo Árpád, Lattmann Béla, Tony Lakatos. Társult hozzánk a ma már világnagyságnak számító Borlai Gergő is. Most a november 15-ei zeneakadémiai estre készülünk. A Budapest Jazz Club december 30-án ad pódiumot a műveimnek. Azon a koncerten is azok játszanak majd, akik így vagy úgy már hét, tíz vagy tizenöt éve működnek együtt velem. A tanítványaim közül például Fekete-Kovács Kornél, Bacsó Kristóf lesz velünk, és természetesen megint Lattmann Béla, Zombori Attila, Lakatos ’Soso’ Sándor, Szőke Nikoletta is.

Mit írtál még az idei naptáradba?

A Charlie Band harminc éve működik. A Budapest Kongresszusi Központban lesz két nagy koncert. Az egyiken, november 2-án a Budapest Jazz Orchestra is játszik, a tagjai csaknem nyolcvanöt-kilencven százalékát én tanítottam. Nagy örömzenélés várható! A vendégek között leszek, és néhány olyan számot játszom Charlie-val, amelyeket én írtam vagy hangszereltem. A másik esten, november 3-án a Charlie Banddel muzsikálunk. Sűrű a program, most nem jut idő a komponálásra.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu