Vannak díjátadók, amelyeken a díjazott már nem izgul: a Jászai-díj esetében hetekkel korábban küldik a meghívót, a POSZT-gála előtt is érkezett a legjobbaknak a telefon, hogy menjenek vissza Pécsre.
Meg vannak olyanok is, hogy utólag hívnak fel. Amikor Bukarestben vagy az Atelier Fesztiválon alakításdíjat kaptam (az Aradi Kamaraszínházban, Tapasztó Ernővel készített Sex, drugs, gods & rock ’n’ roll-ért, amihez Fandl Ferencnek is komoly köze volt – a szerk.), a díjátadó után hívtak, de mi akkor már az országban sem voltunk. A díjat utánunk küldték postán.
És az mekkora izgalom, amikor a Kaszás Attila-díj jelöltjeként ülsz a nézőtéren?
Az egy nagyon fura érzés, mert matematikailag a nullához konvergál az, hogy te ennek valaha életedben részese leszel. Mennyi erre az esély, ha összeszámolod, hány színész van Magyarországon meg határon túl? Nagyjából kétezer, háromezer az egyhez az, hogy bekerülsz a három jelölt közé. Ezért sem igazán az foglalkoztatott, hogy megkapom-e a Kaszás Attila-díjat, hanem az, hogy vajon részemről társult-e ehhez valami teljesítmény, mert elképesztő tehetségű kollégákat jelölt nagyjából negyven színház. És hát hogyne örültem volna, amikor meghallottam a nevemet, mert mondhatunk bármit, mi, színészek hiúk és exhibicionisták vagyunk, és az elismerésért állunk ki a közönség elé. Ez persze nem egyenlő a díjakkal, elég az, ha nevetnek a nézők egy jó ritmusban elhangzó poénon vagy tapsolnak az előadás végén. Azt meg remélem, semmilyen díjtól nem fogok elszállni, megőrülni, nagyképű lenni.
Benne lenne a pakliban?
A régi Transindexnek volt egy kulturális rovata. Ők rengeteg előadást néztek Erdélyben, magyarokat, románokat, a nagy kőszínházakat és a független próbálkozásokat is, tehát elég nagy merítésből választottak. Az ő listájukon lett az évad legjelentősebb előadása 2008-ban a Rudolf Hess tízparancsolata. Igaz, hogy a hír erre nem jutott el, de akkor, ahogy szokták mondani, én egy kicsit kirúgtam magam itt az óceánon.
Most már ezen azért túlvagyok. A Kaszás Attila-díj átadóján egyszerűen csak boldog voltam. Ott ült a kisfiam, a feleségem, az anyám, és ahogy fölmentem a színpadra, a kisfiam meg látta, hogy apa átvesz valamit – amiből ő persze semmit nem értett –, hirtelen én is kívülről néztem magamra, mint egy gyerekre, aki teljesen meglepett, bizonytalan ebben a helyzetben, keresi, hogyan kell ebben jól viselkedni. Aztán pedig úgy éreztem, pár napig jó lesz Harsányi Attilának lenni.
Hogyan fogadott másnap a társulat?
Örültek. Nem is tudom, talán Márkus László mondta valakinek, hogy gratulálok a Kossuth-díjamhoz. Itt ez nincs. Őszinte az öröm, a gratuláció, senkiben nem bujkál irigység. Valami egészen hihetetlen oknál fogva ők tényleg azt gondolják, én ezt a díjat valamiért megérdemeltem. Hogy miért, azt inkább tőlük kellene megkérdezni, mert én hiába kutakodok magamban, nem tudok rájönni. És ezt egyáltalán nem az álszerénység mondatja velem. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor bemész a kaszinóba, fölteszed a pirosra az összes pénzedet, az véletlenül kijön, és bankot robbantasz.
Ruszt Józseftől tanultam mindent a színházról, és vele, nála a „csinálás” nem csak annyit jelentett, hogy fölmentünk a színpadra, és előadtuk a művészetet. Ott mi készítettük ki magunknak a jelmezt, nem volt öltöztető, mi díszítettünk, volt, hogy a színpadot mi mostuk fel. Ugyanígy vagyunk az Aradi Kamaraszínházzal is, amikor járjuk akár Magyarországot, akár a szórványt. Itt, Miskolcon se tudom megállni, hogy amikor a rendező azt mondja egy próbán, ki kell vinni egy széket, én ne ugorjak. Ha ott vagyok, ha elbírom, miért jöjjön a díszítő? Valószínűleg Ruszt miatt nem sikerült elszállni ezen az iszonyú egoista pályán.
Vannak olyan szövegek, darabrészletek vagy versek, amiket már nem játszol vagy mondasz rendszeresen, de mégis elő-előjönnek?
Hát hogyne! Egy időben a hosszúvers volt a mániám, és Kassákot, Szilágyi Domokost most is nagyon sokat mormolom hazafelé. Aztán van egy jó pár olyan vers, amit nem is tudod, miért, csak mondod. Mostanában ilyen Karinthytól a Ki kérdezett?. Van a YouTube-on egy felvétel Kézdy Györgytől. Na, úgy kell verset mondani, ahogy ő. Nem eljátszani vagy megszemélyesíteni kell a költőt, nem szerepelni kell a verset. Ha meghallgatod Kézdyt, megérted, mit jelent az, eggyé válni a szöveggel, és elhiszed, benne akkor és ott születik meg a következő sor. Ezt hallgatom két hete egyfolytában. Erre a szintre kellene eljutni valahogy, csak a kulcsot még nem találom. Miközben azt is érzem, túl van ez az egész misztifikálva. Mert mire gondol az ember versmondás közben? A következő sorra. Nyilván van benne valami varázslat, persze, de ez alapvetően egy rém egyszerű dolog.
Mitől lesz jó, mitől működik egy színházi előadás, ami sokkal több ismeretlenes egyenlet?
Azt hiszem, egyetlen előadásnál éreztem tetten érhetően, hogy minden összeér: a Kivilágos kivirradtignál. Rusznyáknak úgy kellett választani anyagot, abból neki olyat kellett írni, azoknak az embereknek kellett megcsinálni az előadást, és még a közhangulatra is ráült a történet – egyszerűen minden passzolt. Nem tudom, mi történik, de ilyenkor a színészek se egóból mennek fel a színpadra, senki nem ragyogni akar, hanem a másikért és az előadásért dolgozik. Mint amikor megreked a szekér a sárban, de mindenki pontosan tudja a dolgát, figyel a másikra, és kihúzzák a beragadt szekeret. A színházban az a jó társulat, amelyik erre képes.
Hamarosan bemutatjátok a „K” ügyet, amit Rusznyák Gábor írt és rendez a Kolhaas-történetből. Az a kompromisszummentes, könyörtelen makacsság, amivel Kolhaas megpróbálja a maga igazságát végigvinni, mennyire a tiéd a hétköznapokban?
Mérhetetlenül együtt tudok menni a Kolhaasokkal, értem őket, akik lehet, hogy naivan, de foggal-körömmel védik az egyébként nagyon is jogos igazukat, bíznak a jogállamban, ami az ügyüket részrehajlás nélkül kivizsgálja, de eljön egy pillanat, és ki tudja, miért épp az a pillanat, amikor bekattan, és az egész átalakul egy kontrollálhatatlan ámokfutássá. Lehet, hogy ez a történet időben távoli, de van egy jóval közelebbi film, az Összeomlás Michael Douglasszel. Ül a dugóban, a kislánya születésnapjára menne haza, de a kocsisor nem mozdul. Egyszer csak kiszáll az autóból, elindul, és bárkin, aki elé kerül, megtorolja valós és vélt sérelmeit. A darabban is, a filmben is látszólag oktalan a kitörés, a mélyben azonban nagyon is pontosan azonosítható az egyéni és a társadalmi magyarázat is.
Luthert játszod az előadásban, aki megpróbálja megállítani Kolhaast.
De kizárólag a saját érdekéből, tiszta önzésből, mert Kolhaas elvonja a figyelmet róla. Luthernek csak a maga ügye fontos, neki aztán édesmindegy, mit csinál Kolhaas, csak csinálja később, amikor ő és a reformáció sínre került.
Mi van akkor, amikor nincs színház, nincs vers?
Elsősorban a gyerekem. Elképesztő élmény vele együtt, az ő szemén keresztül újra felfedezni a világot. Szerintem azért élvezi az apját ennyire, mert pontosan egy szinten vagyunk. Egy pillanat alatt visszamegyek én is ötévesbe, órákig legózok, és ha a gyerek lerombolja, amit építettem, tombolok, mint egy középső csoportos óvodás.
Arra emlékszel, hogy téged ötévesen mi foglalkoztatott?
Az az igazság, ötévesen én sehol máshol nem szerettem lenni, mint az óvó néni mellei között. Ott volt meleg, ott volt béke, ott volt nyugalom. Engem kizárólag ez foglalkoztatott ötévesen. Nem volt lelkifurdalásom, az óvó néni rendbesikálta a lelkemet, megetettek, elaltattak, semmi gondom nem volt. Régebben voltak mindenféle mellkasi fájdalmaim, volt, hogy összeestem a főpróbahéten. Egy ilyen alkalommal bevittek a kórházba. Nagyon kevésszer voltam igazán boldog életemben – az óvó néni mellei között, a gyerekem születésekor és persze van még néhány –, de esküszöm, hogy életem legszebb pillanatai a kórházhoz kötődnek. Nyilvánvalóan ismertek, úgyhogy egy kicsit fokozottabb figyelemmel is voltak irányomban, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy nem kellett semmire se gondolni, lehetett egyszerűen csak betegnek lenni. Felelősség nélkül, kizárólag szeretve létezni, pont úgy, mint gyerekként.
Van olyan játék, könyv, bármi a gyerekkorodból, amit úgy éreztél, a kisfiadnak is meg kell, hogy legyen?
Az Ablak-zsiráfra nagyon emlékszem meg a Hetvenhét magyar népmesére, ezeket meg is vettük a kölyöknek. És rengeteget diafilmezünk. Áll a kép, beszélgetünk róla, észrevesz rajtuk apró részleteket. A mozgóképen kevesebbet kell gondolkodni, az állókép mellé még oda kell tenni valamit, ami sokkal kreatívabbá teszi az elmét. Az enyémet is. Meg hát sokkal szórakoztatóbb is egy bármilyen diafilm, mint a Mancs őrjárat vagy Bing nyuszi.
Amikor olvasod a diafilmek feliratát, átmész színészbe, előveszed a karakterhangjaidat?
Általában nem, mert mindig eszembe jut Ruszt, aki ezt irtotta, úgyhogy igyekszem normális hangon mesélni. Olyankor persze nehéz érzelemmentesnek maradni, amikor ő Vuk, én meg Karak, lopakodunk az ösvényen, elérjük a Simabőrű házát, figyelünk és félünk. Néha viszont, például akkor, amikor együtt találjuk ki a mi meséinket, a Püpüsz papát meg A semmihez sem értő kisfiút, egyszerűen muszáj, és természetesen én is fullba nyomom a kretént.
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház/Éder Vera
