Szellemi kulturális örökség lett a hadházi lapos káposzta
A magyar vőfélykedés élő hagyománya, a pásztortudás és a hagyományok a Bakony és a Balaton vidékén, a hadházi lapos káposzta termesztésének és feldolgozásának, valamint a tamburazenének a hagyománya egyaránt felkerült a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére.
A vőfélykedés élő hagyománya a magyar kultúra jellegzetes eleme, a 18. századtól napjainkig folyamatosan meglévő és minden történeti korszakban megújulni képes tradíció. A népi kultúrában a házasságkötés szokásköréhez kapcsolódó esküvői és lakodalmi tisztségviselő verses rigmusokkal irányítja a szertartásokat, köszöntőkkel emeli az életforduló rítusának ünnepélyességét, vezényli a lakodalmi étkezések rendjét, és tréfás versekkel, játékokkal, énekekkel és táncos szokáselemekkel szórakoztatja a násznépet.
A Bakony és a Balaton vidéke kulturális örökségének mai napig meghatározó része a legeltető állattartás és a pásztorok hozzá kapcsolódó tudása. Ez a külterjes legeltetéshez szükséges hagyományos ökológiai tudást, népi természetismeretet, a viseletek használatát, illetve a pásztoreszközök elkészítésének ismeretét foglalja magában. Továbbá kiterjed a gasztronómia, a régi betyár- és pásztortörténetek, mesék ismeretére, a legelőválasztásra, az állatgyógyításra és az állatgondozásra.
A hadházi lapos káposzta termesztésének és feldolgozásának hagyománya örökségelemként a Hajdúhadház és környékéhez kötődő intenzív kertgazdálkodás hagyományait foglalja magába. A hadházi káposzta egy lapos fejű, vékony levelű tájfajta, amelynek gasztronómiai jelentőségét fejszerkezetének finom felépítése adja. A káposztás ételek és a hagyományos eljárással savanyított káposzta Hadházon nemcsak eladásra, hanem rendszeres fogyasztásra is terem. Frissen és savanyított formában számos élelmiszer alapját (például töltött káposzta) jelenti. A káposzta termesztése régóta megélhetést és keresetkiegészítést jelent a településen élők számára.
A tambura a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, kis testű pengetős hangszer, régiónk kultúrájába perzsa–arab eredetű változata érkezett, valószínűleg délszláv közvetítéssel a 16–17. században. A bourdonhangzást képviselő hangszer találkozik a magyar többszólamú, „cigányzenekari”, harmonizált játékmóddal, és ekkor, főként magyar származású hangszerkészítők fejlesztőmunkája következtében alakulnak ki a tamburacsalád hangszerei a prímtamburától a tamburabőgőig. Megszületésük a kultúrák egymást gazdagító találkozását képviseli. A „magyarrá vált hangszereket” a szerb, a horvát közösségek is a sajátjuknak tekintik. A táncházmozgalom hatására a hangszercsalád ismét népszerűvé vált.
A szellemi kulturális örökség eddig 52 elemet tartalmazó nemzeti jegyzékére 2024-ben újonnan felkerült örökségelemeket a szentendrei Skanzenben hirdették ki október 17-én, a szellemi kulturális örökség nemzetközi napján. A miniszter által jegyzett kihirdető okleveleket Réthelyi Miklós, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság elnöke adta át a közösségeknek. Az átadáson az új örökségelemeket képviselő közösségek bemutatták hagyományaikat: a vőfélyek verses rigmusokkal, a bakonyi és Balaton vidéki pásztorok népzenével, a hadházi lapos káposzta termesztésével foglalkozók kóstolóval, a tamburazene hagyományát képviselő Pántlika zenekar és Vujicsics Együttes zenei műsorral készültek.
Az UNESCO szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló nemzetközi egyezmény állami feladatainak szakmai koordinálását a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága végzi. A szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezmény értelmében azonosítja és nyilvántartja az állam területén található örökségelemeket.
