Rajk Lászlót és társait - Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást - 1955 őszén jogilag, majd 1956 tavaszán politikailag rehabilitálták. Rákosi júliusi menesztését követően került napirendre újratemetésük. Annak idején a kivégzetteket egyszerűen elásták Budapesttől nem messze a gödöllői országút közelében. Az MDP vezetése eleinte a temetést csupán családi körben kívánta engedélyezni, de a közvélemény (és a jugoszlávok) nyomására az MDP végül engedett: nyilvános temetésre került sor a Kerepesi temetőben. A vizsgálatban annak idején részt vevő államvédelmisek közül néhányat az előző napon letartóztattak, s egy héttel később (október 13.) erre a sorsra jutott Farkas Mihály is. A temetés szónokai az MDP megújulását hangoztatták, a sorstársak nevében búcsúzó Szász Béla viszont a sztálinizmus korszakának temetéséről beszélt. A ravatal előtt több mint százezer ember vonult el némán. Nagy részük feltehetőleg ugyancsak nem a kommunista hatalomátvétel keménykezű belügyminiszterét búcsúztatta, hanem "az ököljog magyar tanítványait".
A temetést követően egyetemisták és fiatalok néhány százfős csoportja antisztálinista tüntetést tartott a Batthyány-örökmécsesnél "Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!" jelszóval.
