A galéria terébe érve sem lesz okosabb a néző, aki könnyen befogadható, magyarázattal készen szolgáló műalkotást vár. Állványokról bólogató tárcsák, középtájon egy hosszú traverz leng, finoman keresztezve a látogató mozgásirányát, mint valami tornaszer; különféle azonosíthatatlan lapok, napelemhez hasonlító szerkezetek ülnek rajta, elfordított szögben, beállítva. Talán ha aláállunk, megmozdul. Vagy fényt generál. Vagy valami tükör, fényforrás, érzékelő vagy követőkamera, interaktív cucc. Egyiken betűk és jelek, mintha ismerős volna, a másikon színsávokra bontott, átvilágított plexifelület. A sarokban valami radar, középen egy világító műanyag dobozon színes lufik rogyadoznak. Műtábortűz?
Kokesch Ádám nem segít az eligazodásban, csak figyeli, mit kezdünk a tárgyak körül létrejött térben. Alighanem várunk tőlük valamit, mert mi másért zsúfoljuk tele a környezetünket elektromos kütyükkel és zenélő, mozgó, kommunikáló szerkezetekkel, ikonokkal és hálózatokkal, mint hogy az öröklét egy darabját csikarjuk ki általuk?
Ugyanúgy értelmetlenül szép, mint a kiállítás címébe foglalt programozási segédparancs: sudo. Sohasem jutna eszembe róla a "superuser do", a linux segédparancs, amiből származik, talán inkább valami homályos elven működő japán hangszer. Vagy sport. Vagy ima. Kokesch tárgyai és a kiállítás által felajánlott viszonyulási rendszer száz-százalékosan kiürítik a funkció értelmét. Cserébe a tiszta művészet közegét kínálják, ahol nem merülhet föl a használat kérdése, az elemek mégis segítik a közéjük lépőt, támogatják az együttműködést. Marslakóvá avatják a nézőt, tiszta lappal ajándékozzák meg. Ha ugyan élni tud vele.
