A Diótörőcske színházi ősbemutatóját Kerkay Rita rendezésében idén ősszel, másfél évvel a költő halála után tartották. A szöveg a bemutatóval egy időben jelent meg a Móra Kiadó gondozásában, a kiadó jelzi is, hogy ez a kötet a magyar gyerekirodalom nagy klasszikusának utolsó műve. A verses mesejátéknak csak kiindulópontja volt E. T. A. Hoffmann 1816-ban írt Diótörő és egérkirály című klasszikusa.

„A történet a gyerekkor csodálatos világában játszódik, amikor elkeveredtünk a játékokkal, az állatokkal, beszélni tudtunk velük, és értettük a beszédüket” – olvassuk a színmű szerzői bevezetésében.

Csukás István nem azt mondja, hogy a történet abban az időben játszódik, amikor gyerekként az „azt hisszük, hogy” világában élünk, számára a gyerekkor világa, a fantázia és beleérzés tájai valóságosak, igaziak, létezők. Talán ezért is lesz otthonos az a hely, amit megteremt, lakjon benne akár Süsü, a sárkány, Pom Pom, egy szürke kis csacsi vagy a Keménykalap és krumpliorr szereplői. És mert tartotta magát a saját elvéhez a gyerekirodalommal kapcsolatban: „A gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak még egy kicsit jobban, mert nekik jobb a memóriájuk, jobb a képzelőerejük, jobb a felfogóképességük.”

A Diótörőcske hősei egy kislány, egy kisfiú meg néhány, a karácsonyfa alatt felejtett játék, története egy közösség formálódásának meséje. A karácsonyi hangulatot nemcsak a történet színhelyeként szolgáló karácsonyfa és környéke miatt érezhetjük, hanem azért is, mert végig az a szó a fő téma, ami a karácsony kapcsán unásig sokszor hangzik el, de amit leírva/kimondva egyszer sem (!) találunk a szövegben.

Az egymás elfogadása, az odafigyelés, a bajtársiasság, a közösség nem deklarációkban, hanem tevékenységben, cselekedetekben mutatkozik meg.

Diótörőcske és Marcsibaba így beszélnek új barátaikról: „van egy Bohóc barátunk, egy kicsit röhögős, de nem baj”, „van egy Ólomkatona barátunk, kicsit bicegős, de nem baj”, „van egy Kéményseprő barátunk, kicsit tüsszentős, de nem baj”. Tisztában vannak a másik (és saját maguk) hiányosságaival, foglalkoznak is vele, de a fontos az lesz, hogy az a másik: barát. A történet elején együtt írnak egy indulót, sorról sorra teszi hozzá ki-ki a magáét, így készül el a közös dal, a történet végén pedig, amikor a magasba mászó Kéményseprő beszámol arról, hogy kiket lát, és szomorúan hozzáteszi, hogy magát nem látja, azt a megerősítő-vigasztaló választ kapja:

„Ne búsulj! Mi látunk téged!”

Mindezt Csukás István olyan egyszerűen, a didaktikusságtól a lehető legtávolabb állva, ráadásul hétköznapi, mégis lírai nyelven írja meg, hogy cseppet sem tűnik direktnek, erőltetettnek. Ez utóbbihoz nagyban hozzájárul a mindig, minden helyzetben felbukkanó humor. A lopakodó ellenséggel szemben (mert persze van ellenség) például azt a cselt eszelik ki, hogy félrevezetik a kémkedni küldött emberüket (előtte volt olyan ötlet is, hogy kínozzák meg, de azt hamar elvetették). A kérdésre, hogy amíg a Bohóc a félrevezetést munkálja, a többiek mit csináljanak, ez a válasz: „Elbújunk. És ártatlanul horkolunk.”

Ez az ellenség persze támad is, ám hiába vonulnak fel ágyúval (amihez egyébként csak egy golyó van, ezért nagyon takarékosan kell bánni vele), csak egy sérülés történik: az ágyú becsípi a tüzér ujját. Amikor pedig a faltörő feje megsérül, a Szanitéc beöntést és lúdtalpbetétet javasol kezelésként. Ez egy olyan hadsereg, ahol a király utáni második legfontosabb személy nem a Kém vagy a Kürtös, hanem a Szakácsnő, „mert ha nincs ebéd, akkor nincs háború”.

A Diótörő történetével egy tavalyi könyvben is találkozhattak az olvasók

A Jelenkor Kiadó gondozásában Szegedi Katalin remek illusztrációjával jelent meg Varró Dániel átirata. Ez a szerzőtől megszokott módon pazar rímekkel és az egy-két kivételtől eltekintve jó humorral megírt – átírt, újraírt – történet hűen követi E. T. A. Hoffmann eredetijét, de a kerettörténetben teljes szabadsággal él. Előfordul, hogy a fiókban a csocsólabda és a focis kártyák között hever a kard, és nemcsak küldöncök, de „szaladoncok” is vannak, máskor a vendégeknek sietniük kell, mert „megy a buszuk”, és természetesen este Diótörőnek is fogat kell mosnia, anélkül nem mehet lefeküdni.

A klasszikus mesét és egyszersmind klasszikus karácsonyi történetet újrakeretezve feldolgozó Varró-féle Diótörő a történetvezetésében, illetve az érzékletesen megrajzolt karaktereivel és a – Varró-szövegektől megszokott módon – leleményes nyelvezetével alkot önálló művet.

Hasonló nyelvi szépség jellemzi a Csukás István-féle Diótörőcskét is, és bár sokkal jobban, szinte teljesen elrugaszkodik, mégis hű marad az eredetihez, hiszen a mese legfontosabb kellékeit megtartja, felmutatja és használja.

Bölecz Lilla illusztrátor hangulatfestő képei a sötétség és a fény küzdelmét is ötletesen mutatják be, és a rajzok eközben azt is elmesélik, hogy miközben a teljes cselekmény a karácsonyfával a háttérben zajlik, hogyan válik egyre fontosabbá a szereplők személye: az első képeken hőseink még kicsik, míg a mese végére mesebeli valós nagyságuk lesz meghatározó.

A kötet megjelentetésének, illetve a darabból készített előadásnak köszönhetően Csukás István továbbra is jelen van, köztünk lehet örök kortársként, nagy mesélőként az olvasók életében, mert a Diótörőcske mind ünnepkor, mind a hétköznapokban újabb és újabb híveket fog szerezni neki. (És a tejbegríznek!)

Csukás István: Diótörőcske. Bölecz Lilla illusztrációival. Móra Kiadó, 2021

Nagygéci Kovács József

A nyitóképen jelenet a Vörösmarty Színház Diótörőcske című előadásából.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2021/7. számában olvasható.