Mivel a koncert egy Stravinskynak hódoló Szőllősy András-darabbal indult (Pro somno Igoris Stravinsky quieto) illő, hogy a magyar mester szavaival kezdjünk mi is: "Ha iskolásan, a stílusjegyeket vizsgálva közeledünk hozzá, aligha mérhetjük fel. Szinte mindenről kiderül, hogy nem az ő találmánya, az a mód azonban, ahogyan az ismert elemek zenévé állnak össze nála, félreérthetetlenül új és félreérthetetlenül az övé. (...) Magától értetődően vette birtokába a teljes zenetörténetet a népdaltól a gregoriánig, a középkortól a barokk polifóniáig, a bécsi klasszikusoktól a szeriális stílusig."
A műsor összeállítása mintha ezt a Stravinskyt kívánta volna megidézni, a legkülönfélébb zenei világokat magáévá tevő nagy szintetizátort, a hangok Picassóját. Remek és finom ötlet volt Szőllősy művével kezdeni a hangversenyt, ez ugyanis rekviem, emlékezés és stílusimitáció, egyszóval főhajtás a 20. század feltehetően legnagyobb zeneszerzője előtt. A fájdalmasan szép darabot nagy odaadással, ihletetten szólaltatták meg a művészek, és ekkor még nem érezhettük a későbbiekben jelentkező fájdalmainkat, hiszen a kórusnak (Schola Hungarica) nem kellett énekelnie, csak deklamálnia, és a teljes zenekar, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok sem lépett színre: a Somogyi vonósnégyes mellé olyan hangszeres világnagyságok társultak, mint a klarinétos Klenyán Csaba.
Ezután hosszú átrendezés következett (az átrendezés drámája és a jelen lévő mintegy háromszáz gimnazista köhögésének kutyakomédiája sajnos a hangverseny egyik alapszólama lett) és J. S. Bach "Vom Himmel hoch da komm ich her" kezdetű koráljának Stravinsky-féle variációs átiratai következtek. Itt már a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok rossz pontatlan ritmikájával és teljesen differenciálatlan hangzásképével kellett szembesülnünk. Rendkívül bonyolult és csodálatosan friss muzsika, mely - különösen a negyedik tételben - játékos könnyedséget is kíván; némi szárnyalást, ha lehet. Ebből szinte semmit nem kaptunk, maradt a hangok puszta megszólaltatását célzó heroikus küzdelem. Újabb rettenetes átrendezés után következett a hangverseny talán legegységesebb, leginkább értékelhető szakasza: négy Stravinsky-kórus (Ave Maria, Credo, Pater noster, Introitus), az első három a capella, míg a negyedikhez, a T.S. Eliot halálra írt mini-rekviemhez félelmetesen szuggesztív hatású üstdobok, fojtott hangú zongora, valamint hárfa és nagybőgő társult. Ezek lecsengése után, azt gondoltuk, vége az első résznek: keretes elbeszélést hallottunk, melynek pilléreit a két apró, ám szerfölött sűrű gyászmise alkotta. Fájdalom, nem így történt, újabb öt perces teremrendezés következett, hogy aztán a zenekar előadja a Monumentum pro Gesualdo da Venosa című darabot, mely három Gesualdo-madrigál hangszeres újraköltése. Nagy zene, félelmetesen okos és érdekes szólamvezetéssel, sziporkázó hangszerelési ötletekkel, mely teljesen esetleges előadásban hangzott el, csak a második tételben megszólaló rézfúvósok kínáltak oázist az egyre jobban elkámpicsorodó fülnek.
Szünet után Stravinsky kései, szeriális korszakának legnagyobb terjedelmű, mintegy fél órás műve, a Threni következett, és megdöbbenhettünk, hogy az 1957-58-ban írt mű Magyarországon most hangzott el először koncertteremben. De aztán beláttuk, hogy ez nem egészen véletlen; a roppant nehéz, hideg fénnyel izzó kantáta előadása hajmeresztően bonyolult feladat, melynek megoldására hősies erőfeszítéssel törekedtek az előadók - sajnos kevés sikerrel. A két női szólistán kívül (Darázs Renáta, Rajk Judit) alig hallhattunk értékelhető momentumot. Az egész hangverseny a nagyra törő, de képességeit tévesen felmérő művészi akarat kudarca volt.
