Urbán Ádám: Nem az akció érdekelt, hanem a csendesebb pillanatok

Már korábban érdekelt az épített környezet, a városlakó ember és a természet kapcsolata. Jelenlegi kiállításod a növények felé fordul. Honnan indult a sorozat ötlete?

2013-ban jártam először a vácrátóti botanikus kertben. Akkor még egészen más vizualitást kerestem: az üvegházak üvegére tapadt növényeket fotóztam, majd ezeket a képeket nagyítottam ki, és a kiállítási üveg hátoldalára ragasztottam. Az akkori sorozatom címe az volt: Emlék a jövőnek, és figyelmeztetés a jelennek. Már ekkor is érdekelt az a jelenség, hogy bizonyos növényeket ma már csak búra alatt, kontrollált körülmények között lehet megőrizni – vagyis a saját élőhelyükön megszűntek az életben maradás feltételei. 2013-ban kezdtem botanikus kertekben olyan képeket keresni, amelyek a búra alatt megőrzött élővilág különös esztétikáját vizsgálják.

Azóta fényképezel növényeket?

Akkor ez inkább csak egy kitekintés volt. Utána viszont rögtön jött az aszódi lehetőség: 2016-ban a javítóintézetben fotózhattam. Az ilyen hosszabb távú projektjeimre a saját szabadidőmből áldozok, miközben alkalmazott reklámfotósként mindennap belenézek a kamerába – még ha nem is mindig abba az irányba, amerre igazán szeretnék. Az állatkertek világa már a Covid előtt felkeltette az érdeklődésemet. Közel tizennyolc éve fotózom a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol végigkísérhettem azt az átalakulást, amelynek során például kivezették a vadállatos számokat.

A korábban cirkuszban fellépő elefántokat és nagymacskákat ma már inkább szafariparkokban lehet látni. A helyüket olyan produkciók vették át, amelyek az emberi képességek határait feszegetik: történeteket mesélnek, és gyakran társadalmi üzeneteket is közvetítenek a cirkuszművészet eszközeivel. Szeretem az állatokat, de igazán az őket gondozó emberek érdekelnek. 2020 körül döntöttem el, hogy európai nagyvárosok állatkertjeibe megyek fotózni, és ezzel párhuzamosan preparátorokról is készítettem egy sorozatot.

A kitömött állatok sokszor groteszk látványa már a másik véglet: annál a projektnél miben láttad a kapcsolódást a természeti jelenünkkel?

Ha már az állatkertben sem tudjuk az állatpopulációt fenntartani, mert nem szaporodnak, akkor a következő lépés az az, hogy csak kitömött formában lesz megtapasztalható, hogy mekkora volt egy oroszlán, egy medve vagy egy sakál.

Az állatok eltűnésével párhuzamosan rengeteg növényfaj is eltűnik a Föld bioszférájából, ám ez kevésbé látványos, és jóval csendesebben történik, mint például az, hogy kihalhatnak az orrszarvúk és egyre kevesebb a szibériai tigris. Erre is szeretted volna felhívni a figyelmet? 

Kortárs fotósok előszeretettel foglalkoznak a víz témájával, és ott tisztán látjuk azt, hogy a szárazság mennyi növény eltűnését eredményezi. Én erről az oldalról közelítettem a témát: kerestem egy helyet, ahol egy növénytársulást rengeteg munkával tartanak fenn – és még annál is több vízzel.

Mikor döntötted el, hogy ebből olyan hosszú távú projekt is lehet, amiért érdemes sokszor visszalátogatni ebbe a kertbe?

Kitartó munka eredménye volt, hogy végül is sikerrel jártam, mert számomra is meglepő módon nagyon nehezen nyíltak meg előttem az ajtók. 

Sok a félelem az emberekben?

Rögtön nekem szegezik a kérdést: hol akarom felhasználni a képeket, és mi a célom velük. Szerintem ez ma általános tapasztalat a dokumentarista fotósok számára. A kertben dolgozókkal is igyekeztem fokozatosan megismerkedni. Ők alapvetően a növényekkel való csendes, elmélyült munkához vannak szokva, ezért érthető módon idő kellett ahhoz, hogy megszokják a jelenlétemet és a kamerát.

2024 szeptemberében kezdtem el szervezni a bejutást, és novemberben sikerült először fotóznom a kertben. Az ottani munka több részre tagolódik: vannak, akik a terepen dolgoznak, mások az üvegházban. Én mindig valamelyik csapathoz csatlakoztam, és igyekeztem elfogadtatni magam velük. Volt olyan csoport is, amely teljesen elzárkózott a szerepléstől. A kiállításon mégis szerettem volna minden területet megmutatni, ezért ezekről a részekről drónnal, a levegőből készítettem felvételeket.

Mit tanultál ez alatt a bő egy év alatt a kert dolgozóitól vagy akár a növényektől?

Az egész fotográfiai munkásságomra a kíváncsiság a legjellemzőbb. Azért mentem a Fővárosi Nagycirkuszba, a Vidámparkba a preparátorstúdióba, a  javítóintézetbe, illetve a botanikus kertbe is, mert azok a részei érdekeltek ezeknek a helyeknek, amelyek a hétköznapi látogatók előtt rejtve maradnak.

Szintén fotográfus édesapád híres volt arról, hogy könnyedén bejutott olyan zárt helyekre is, mint például egy börtön vagy abortusz beavatkozásoknak helyt adó kórterem. Mi kellett akkoriban az emberek nyitottságához, illetve miben változott a dokumentarista fotósok munkája?

Azt hiszem, akkoriban sokszor elég volt a kedvesség és az empátia. Fontos volt az is, hogy az ember elkerülje a nagyképűséget. A társadalom azonban sokat változott: a ’70-es, ’80-as években kifejezetten büszkeség volt bekerülni például egy újságba, és ha a rólunk készült fotót több tízezer ember láthatta. Ma inkább megijednek az emberek: hol fog megjelenni a kép, és mit írnak majd az arcuk mellé? Az intézmények részéről is erősebb lett a bizalmatlanság. Sokszor egyszerűen nem tudják, hogy jót akarok-e, vagy rosszat. Gyakran úgy gondolkodnak: ha nem engednek be, és nem készülnek képek, akkor nem is kerülhet nyilvánosságra semmi, ami esetleg rossz fényt vetne rájuk. Ez a fajta félelem nagyon jellemző a mai világra – régen sokkal nyitottabbak voltak az emberek, és jobban megbíztak egymásban.

Ma ez egészen másképp működik: sokkal kitartóbbnak és türelmesebbnek kell lenni ahhoz, hogy az ember egyáltalán engedélyt kapjon a fotózásra.

A ‘80-as éveknél húzod meg a határt, a nagy paparazziőrület pedig utána, a ‘90-es években csúcsosodott ki, a bulvár berobbanása pedig a kétezres évekre tehető. A média nagy tétekkel játszotta el a társadalom bizalmát, noha az általad képviselt hosszú távú dokumentarista fotó gyökeresen más műfaj.

Az évek során ráadásul az én attitűdöm, személyiségem is nagyon sokat változott – mondjuk a kétezres évek elejéhez képest. Akkoriban nagyobb vehemenciával vetettem bele magam a munkába, ma viszont jobban be kell osztanom az energiáimat, hogy mindenre jusson elég idő. Ez nem azt jelenti, hogy elfáradtam, vagy megöregedtem volna, hanem azt, hogy jóval tudatosabban állok az élethez.

2002-ben te készítetted Faludy Györgyről és fiatal feleségéről, Fannyról azokat a hírhedt botrányfotókat – hogyan jutottál onnan a kertben való, csendes szemlélődésig?

A kiállításon látható anyagom már egy lenyugodott állapotot tükröz. Szeretném a dokumentarista fotográfiát is egy picit még jobban elmélyíteni. Mindegyik fotót egy kis versszaknak szánom, amelynek sorrendje befolyásolja a vers egészének mondanivalóját. Amikor belekezdtem ebbe a sorozatba, már akkor teljesen másképpen álltam hozzá az elkészült képekhez. Más képeket kerestem, mint korábban: sokkal metaforikusabb, líraibb kockákat. Nem az akció érdekelt, hanem a csendesebb pillanatok.

A burjánzó vadont színek nélkül fotózni erős vizuális döntés. Sebastião Salgado híres, Amazóniáról készített sorozata hasonló érzetet kelt: miért döntöttél úgy, hogy fekete-fehérben mutatod be a kert világát az élettel teli zöldek helyett?

Van ebben a megközelítésben egyfajta csendes gyász is. Úgy érzem, a sok szín elvinné a figyelmet a lényegről, miközben a fekete-fehér kép lecsupaszítja a látványt és a gondolatot is.

Akik látták a sorozatot, többen emlegették Salgado munkáit ezzel a döntéssel kapcsolatban, ami természetesen nagyon jólesett.

A kiállításról eszünkbe juthat Enyedi Ildikó Csendes barát című filmje is, amely szintén egy egyetem botanikus kertjében játszódik…

A film gondolata számomra inkább az ellenkező irányba mutat. A Csendes barát egyik alapélménye a növények magánya, például a főszereplő Ginkgo biloba történetében is. Ezeket a fákat egymás mellé ültették ugyan egy németországi botanikus kertben, mégis elszigetelten léteznek, mintha nem tudnának egymással kapcsolatba lépni. A vácrátóti kertben viszont én inkább az ellenkezőjét éreztem: egy sokkal erősebb szimbiózist.

Ha valaki ellátogat a Műcsarnokba, mit fog magával vinni?

Leginkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a kert nem létezne az ott dolgozók munkája nélkül. Géczi János író nyitotta meg a kiállítást. A múlt szombaton végignéztük együtt a képeket, én pedig megosztottam vele a kissé disztópikus szemléletemet: kijelentettem, hogy száz éven belül ezek a növények egészen biztosan el fognak tűnni – mire ő legyintett, és azt mondta, hogy szerinte ez már tíz-húsz éven belül be fog következni. Reméljük, hogy egyikünknek sem lesz igaza.