Jó, hogy vele indít ez a remek tempójú, szellemes és megkapó darab: jó, hogy azonnal áthasítja a közhelyszerűséget egy megdöbbentő keménységű testi zsenialitás. Jó, hogy eldobja a poggyászt, s ezek után is minden tárgyi eszköz kizárólag akkor kerül képbe, amikor a jelenet ilyesmi után kiált. Minden más: tánc, szöveg, arc, és - ember.
Aki szeretne, az kivehet egy történetszerűséget is a dologból: a kijelzőn ? sok türelmetlen felfordulás (egész konkrétan: vadul rohanó, forgó, hempergő csoportmozgások) után ? végre lepereg egy felirat: ?please wait?. (A Trafó színpadnyílásának tetején magyar fordításban is olvasható azután minden, ami az előadás során verbálisan előfordul.) Így, felkiáltójel nélkül. Majd: ?delayed?, aztán: ?rescheduled?, aztán: ?gate closing?, - és így tovább. Mindannyiunk számára ismerős helyzetek: szorongás, mert késik, mert nem tudni, miért nem száll fel, vagy le, és egyáltalán: melyik is a miénk?
A darab első harmadára tehát leginkább az efféle szituációk érzetei jellemzők: izgatottság, türelmetlenség, az egymás számára ismeretlen egyedekből álló utastársaság csoporttá (miután azonos érdekűvé) verődése. A táncok akrobatikusak, - szinte kívánkozna erre valami olyan kifejezés, mint mondjuk: akrobalett (ha lenne ilyen), a koreográfus minden egyes táncost saját bravúr-maximumával enged érvényesülni.
A következő harmad a vadság után az intimitásé: itt rövid epizódokban egyéni sorsok, utak rajzolódnak ki előttünk, egyenként vagy párosával. Az alvó kínai lánnyal álmában megismerkedő angol-orosz fiú álom-kettőse, vagy a dél-koreai fiatalember reptéri vallatása, szépen megoldott duettek, utóbbi tisztán verbális. Finoman előtérbe kerül a humor is: remek az alacsony termetű, színes bőrű, folyton telefonáló férfi minden megnyilvánulása, a kínai balettművészek reptéri fényképezkedése, s megannyi derűs mozzanat, - a várakozást mind egyenként kitöltik saját életükkel. (Interjúk nyomán ismert a tény: Akram Khan a darabot úgy készítette, hogy rengeteget beszélgetett a táncosokkal, akiknek fele a saját, önmagában is nemzetközi összetételű csoportjából, másik fele a Kínai Nemzeti Balett művészeiből állt össze erre a produkcióra!)
A záró rész ? bár percig nem szenvedünk hiányt a humorban itt sem, - ismét kicsit szomorúbbra hangolt. Az alapot a folyamatosan félő-reszkető, sovány kislány adja meg (ő kizárólag angolul szólal meg, mintha saját nyelvén nem is merne, holott, - ha jól tudom ? portugál), az ő szorongása vezet a végkifejlethez, ahol is az úticélhoz érést követően is fennmarad az otthontalanság, talajtalanság érzete.
?Elveszettnek látszol? írja az utasváró kijelzője? A csapat lassan ismét összeverődik: eggyé lesznek a közös bizonytalanságban, a kijelzőt immár saját mobiljukkal, mint távirányítóval ők programozzák. ?Mit viszel magaddal?? tűnik fel a kérdés. A válaszok, egymás után: ?test? ?emlékek? ?otthon??
S egy utolsó telefonhívás, már csaknem a sötétből: ??.mama!??
Igen, lehetne közhely is, lehetne sematikus, lehetne érzelgős, és lehetne trendi. Egyik sem. Végtelenül erős, technikás, kidolgozott, hiteles. Nem lehet unni.
Valami belső derűvel hagyjuk el a Trafó nagytermét: így is lehet.
