Aligha van avatottabb ismerője itthon a jazznek, mint Turi Gábor zenekritikus, aki több évtizede ír és gondolkodik erről a különleges műfajról.

Mikor fertőzte meg a zene?

A középiskolát a ’60-as években a sárospataki Rákóczi Gimnáziumban végeztem, ahol az akkoriban hódító beatzene hatása alá kerültem. Később, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen doboltam is a kollégium zenekarában. A jazz-zenével egyetemista koromban találkoztam: megfogott a ritmusa, szabadsága. Érdekes módon először a free jazzbe ugrottam fejest. Ez az irányzat a tiltakozás hangja volt, szakított minden előzménnyel, új nyelvezetet teremtett, amit vonzónak találtam. Pályámat Debrecenben a megyei lapnál újságíróként kezdtem, az évek során egyre többet írtam színházról, zenéről.

A zenén keresztül képezte magát?

A bölcsészkaron végeztem, nem részesültem formális zenei képzésben. Magántanártól vett zeneelméleti órák, sok-sok hallgatás és olvasás révén sajátítottam el azt, amit tudok.

Szabad így írni a jazzről?

A helyzet hozta így. Akkoriban nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a zenével Magyarországon – komoly zenetudományi felkészültséggel ma sem többen. A hetvenes években alig állt forrás rendelkezésére annak, aki el akart mélyülni ebben a műfajban. Beszereztem Pernye András és Gonda János könyveit, elolvastam néhány életrajzot. Szinte lehetetlen volt külföldi lemezekhez hozzájutni. Emlékszem, milyen áhítattal vettem kézbe az első, nyugat-európai kiadótól postán érkezett jazzlemezt. Szerencsésnek mondhatom magam, megadatott, hogy diplomáciai kiküldetésben hosszabb ideig Angliában és az Egyesült Államokban élhettem. Amikor tehettem, kerestem a találkozást a jazz-zenével. Sok fontos koncerten vettem részt, folyamatosan bővítettem jazztörténeti ismereteimet, hangzó gyűjteményemet, könyvtáramat. Hozzá­teszem: mindig közvetítőnek tartottam magam.

Ritkán jelentet meg új könyvet. A mostani kiadvány hogyan született meg?

Valóban, Azt mondom: jazz című, 1983-ban megjelent interjúkötetemet 1999-ben követte A jazz ideje című tanulmánygyűjtemény, és két évtized telt el az Amerikai jazznapló megjelenéséig. Folyóiratokban publikáltam hosszabb tanulmányokat is, de alapvetően a napi kritikaírásra vagyok berendezkedve. Évtizedek óta dolgozom a Magyar Nemzetnek és a Gramofonnak. Nem éreztem annak szükségét, hogy nagyobb lélegzetű, átfogó könyvet jelentessek meg a műfajról; azt többen megtették előttem, nem is akárhogyan. Ez a könyv harminc év alatt keletkezett amerikai tárgyú írásaimat fogja egybe tematikus és kronologikus rendben, új fejezetekkel kiegészítve. Fulbright-ösztöndíjjal 2013-ban három hónapot töltöttem Newarkban, a legnagyobb amerikai jazzarchívumban, ahol a keletkezés, a közvetítés és a befogadás szempontjából tanulmányoztam a jazz helyzetét. Elsődleges célom a zene népszerűsítése: az új kötet élményszerű, rendhagyó kalauz a kortárs amerikai jazz világában.

Aki megkérdőjelezi a jazz amerikai mindenhatóságát, az rossz úton jár?

Európában ez kétségtelenül létező vélemény. Vannak, akik úgy látják, hogy kimerültek az amerikai jazz tartalékai, és inkább a kortárs improvizatív zene elnevezést használják. A jazz kialakulása óta sokat fejlődött, változott, sok mindent magába olvasztott. Amerikai eredetűből világjelenség lett, minden nemzet valami sajátot tett hozzá, alakította. Ma már a magyar kultúrának is szerves része. Tény, hogy a nyolcvanas évektől szerkezetében, minőségében, művészi céljaiban közelített az európai kortárs zenéhez, ezzel viszont kezdte elveszteni a közönsége nagy részét. Tapasztalataim szerint Amerika nagyobb városaiban él és virul a jazz, bár nem mondhatni, hogy a mindennapok zenei táplálékaként. Kétségtelen, hogy a zenészek egy része nem vesz tudomást az Egyesült Államok határain túl létező jelenségekről. Ennek oka nem feltétlenül a kulturális sovinizmus; vannak olyan muzsikusok és teoretikusok, akik az afro-amerikai hátteret tartják a jazz táptalajának.

Több európai művész hiába próbált meg az Egyesült Államokban karriert befutni, például a rendkívüli tehetségű Bacsik Elek jazzgitárosnak sem sikerült. Mi állhat a kudarc mögött?

Ahhoz, hogy az Egyesült Államokban valakit számon tartsanak, át kell települni, amerikaiakkal játszani, közöttük élni. Ehhez idő kell. Vannak muzsikusok, akiknek ez sikerült. Példaként hozhatom Zoller Attila gitárost, akit nagy szakmai megbecsülés övezett. A legnagyobb sikert egyértelműen Szabó Gábor gitáros érte el, de Tommy Vig vibrafonos-ütőhangszeres is jegyzett muzsikus lett. Bacsik vándortermészetű ember volt, jól érezte magát az éjszakai bárok világában, nem törekedett arra, hogy a tehetsége révén az őt megillető pályát fussa be. Újabban több tehetséges fiatal veszi az irányt Amerikába, hogy a leghíresebb intézményben, a bostoni Berklee College of Musicban képeztesse magát. A nyolcvanas években ezt tette Gárdonyi László, ma ott a zongoratanszék professzora. A fiatalabbak közül említhetem még az ezredforduló táján kint tanult Szabó Dániel zongoristát, Bacsó Kristóf szaxofonost, Oláh Tzumó Árpád zongoristát és Németh Ferencet – utóbbi letelepedett New Yorkban, és ma már a „Nagy Alma” jazzéletének ismert és keresett ütőhangszerese.

A könyvben több interjú olvasható a zeneélet szereplőivel. Milyen ív rajzolódik belőlük az amerikai jazzről?

A jazz spontán módon létrejött, természetes önkifejezési formából tanult muzsikává vált, minden valamirevaló egyetemen oktatják. A muzsikusok már nem az országot járva, a közönség reakcióit érzékelve csiszolják ki zenéjüket, mint egykor történt. Az utóbbi időben megnőtt a komponálás szerepe: jó, ha az új anyagok lemezfelvétel előtt egyszer-kétszer elhangoznak hallgatóság előtt. Emiatt olykor elsikkad a jazz személyessége, ösztönössége, ami legjobb pillanataiban mindig jellemezte ezt a zenét. Mivel kevesen tudnak belőle megélni, a jazz ma már nem vonzó életpálya a fekete közösségekben nevelkedett fiataloknak, akik inkább a nagyobb népszerűséggel kecsegtető hip hop zenét vagy a sportokat választják. Nagy baj ez, ha figyelembe vesszük, hogy a műfaj újítói, korszakalkotó zenészei többnyire színes bőrűek voltak.

Melyek a legemlékezetesebb fesztiválok az Egyesült Államokban, amelyeken megfordult?

Sajátos profiljával kitűnt a Mary Lou Williams zongoristáról elnevezett washingtoni női fesztivál, ahol kiváló előadók szerepeltek, szemléltetve, hogy a jazz művelése már nem a férfiak előjoga. A New York-i Vision fesztivál az avantgárd körök éves seregszemléje, amelyen egy héten át kísérleti zenéket játszó formációk lépnek fel. Nem hagyható említés nélkül a másik véglet, New Orleans mint meghatározó helyszín: a francia negyed szabadtéri fesztiválja tömegeket vonzó, igazi népünnepély, ahol szinte minden utcasarkon játszik egy zenekar.

New Orleans tiszteletbeli polgára lett. Hogyan érdemelte ki a rendhagyó címet?

Debrecen akkori alpolgármestereként, szakmai hátteremre és kapcsolataimra építve, 2002-2006 között bekapcsolódtam a jazznapok szervezésébe. Új kezdeményezésként sorozatot indítottunk a jazz kialakulásában fontos szerepet játszó amerikai városok, New Orleans, St. Louis, Chicago és New York bemutatására, ami a zenén kívül képzőművészetet és gasztronómiát is magába foglalt. A program előkészítésére 2003-ban New Orleansba utaztam, kapcsolatba léptem helyi szervezőkkel és muzsikusokkal. A következő évben a Debrecenbe látogató zenészek képviseletében Irvin Mayfield trombitás, a város kulturális nagykövete elismerésként és köszönetként a fesztivált kivételes alkalommá nyilvánító és tiszteletbeli polgár címről szóló díszes okleveleket nyújtott át Kósa Lajos polgármesternek és nekem. Szép gesztus volt, büszke vagyok rá.

Fotók: Kultúra.hu/ Csákvári Zsigmond