Utazás a szürke folyón (részlet)

A teremben aludtak már a betegek, csak Sebestyén gyógyszerész figyelte még nyitott szemmel a kívülről beszűrődő tompa hangokat. A kongó folyosó alaktalan morajából két furcsa szó ütötte meg a fülét: mintha valaki azt mondta volna: "telzü odaik". Várt még egy darabig, fülelt, aztán szabadon mozgó jobb kezével lenyomta füle mellett a párnát, és oldalra fordította a fejét, mert több ízben volt már az az érzése, hogy jobb fülével jobban hall. Hallgatózott.

A folyosóról most az ápolónő nemezpapucsának puha csosszanását hallotta. Az egyik beteg morgott álmában, egy másik keservesen vinnyogott, mint egy macska, amely lelépett farkát fájlalta. Az utca felől gépkocsik kurta tülkölése hallatszott. A nyitott felső ablakokon Párizs rügyező fáinak zöld és halk szaga lopózott be a terembe.

Ahogy oldalra hajtotta a fejét, a különös szavak hangfoszlányaira vadászva, tekintete a félhomályban ráesett kinyújtott bal karjára, amelyet mereven és parancsolóan tartott a friss gipszkötés. A fehér gipszkar úgy világított a derengő teremben, mint egy táncosnő kitárt karja, amelyet valahonnan fényszóró világít meg. Túl a gipszen, jókora messzeségben ott voltak az ujjai, mint összezsugorodott idegen testrészek számkivetésben, kitaszítva a takaró alól, eltávolítva a test családi köréből.

- Ördög vigye a rögzítő kötést - gondolta és szinte megvetően fordította el a fejét. A baleset, amely vállát, karját és bokáját összezúzta, fájdalmas és ostoba volt. Ostoba és néhány semmirekellő kujon gondoskodott róla, hogy nevetséges legyen. Nem akart tudni a karjáról, a gipszről, a balesetről - mindez annyira ellenkezett a felfogásával! Odaát, a nagyteremben egy beteg folyton olyan hangokat hallatott, ha fájdalmai voltak, mint egy nősténypulyka. Glu-glu. Ő szörnyen férfiatlannak érezte ezt az állati jajongást. Csurgott, gurult arcáról a veríték, amikor karját felemelték, de semmit sem szólt. Most is néhányszor nyilalló kést döftek a vállába - megtagadta a fájdalmait, hallani sem akart róluk. A félhomályos falra és a telzü odaikra összpontosította a figyelmét.

Apja jutott eszébe, ő használta ezeket a különös szavakat. Kirajzolódott benne az istálló képe is, amelyben először hallotta apjától a telzü odaikot.

Párizs elmosta kissé az emlékeit. Most élesen látta az istállót is. Pontosabban: az istállóból átalakított nedves és rossz szagú helyiséget, amelyben akkor az éjszakát töltötték. A földön szalmazsákok feküdtek. Akkor költözködtek K-ba; a házat, amelyet apja vett meg, még javították; a kipadolt és bemeszelt régi istállóhelyiségben kellett aludniok. Egy horpadt bádogkályhán nyugtalan gyertya füstölgött. Vetkőződtek, öccse vihogott, örömét lelte a nagy felfordulásban, egymásra rakott bútorokban, meszesgödörben.

Általában nemigen foglalkoztatták gyermekkori emlékei. "A jelennel foglalkozom" - mondotta - mondotta egyszer kollégájának, dr. Papaverinnek. A múlt, azt tartotta, lírai költők kenyere. Egy gyógyszerésznek alapjában véve ne legyen gyerekkora. Hasztalan dolognak tartotta a kérődzést. Most, az éjszaka magányában, távol az otthonától térben és időben, ellágyulás fogta el, s jólesett a telzü odaikra, meg apja más, kedves hóbortjaira gondolni.

- Imádkozzatok - szólott rájuk anyjuk akkor este, ott az átalakított istállóban. - Kérjétek Istent, hogy őrizze meg az egészségünket és segítse meg apátokat, hogy pontosan fizethesse a házrészleteket.

Apja nevetett a házrészleteken.

- Látom már - mondotta derűsen -, nem nagyon helyesled, hogy megvettem ezt a házat. Hát majd meglátjuk. Egyelőre fújjuk el a gyertyát.

Elfújták a gyertyát és a takaró alá bújtak. Öccséből minden ok nélkül bugyborékolt a nevetés.

- Lesz ott csend azon a szalmazsákon? - szólott apjuk tréfás rendreutasítással. - Mindjárt előveszem a telzü odaikot. Megértettétek?

Öccse a paplan alól azt kiáltotta, hogy ő nem érti. Nem tudja, mi az a telzü odaik.

- Szamárság - nyugtatta őt meg anyjuk. - Aludjatok.

Később sem nyert sok értelmet ez a telzü odaik, de az idők folyamán megszokták és a sok használat valami jelentőséget is ragasztott rá. Apjuk egyik mutatóujját rákoppintotta a másikra, mosolyogva nézett fel vörhenyes szemöldöke alól és váratlanul azt mondta: telzü odaik. Nem egyszer tréfálta meg őket valami szigorú bevezetéssel, hogy aztán hirtelen erre a két furcsa hangzású szóra lyukadjon ki. Öccse nagyot csattintott tenyerével, ha ilyen meghitt fordulatot vett a dolog. Ami őt illeti, nem helyeselte ezt az értelmetlen szóhasználatot. Egy felnőtt ember legyen komoly és használjon férfias, megfontolt szavakat. Mindig tisztelte a férfiasságot, és ma is respektussal nézi az öregeket, akik derekasan megállták a helyüket. Gyerekkorában még a nagy hasú, szőrös fülű emberek sem keltették fel benne a tréfálkozó kedvet, mert homályosan az volt az érzése, hogy hasfalukkal arányban gyarapodott tudásuk és tapasztalatuk is. Ferdinánd, egyik párizsi ismerőse, viszont azt tartotta, hogy amikor majd mi is nagy hasbőségnél és fölösleges szőrök elburjánzásánál fogunk tartani, akkor jövünk rá majd arra, hogy csalás az egész, hogy semmi tiszteletre méltó nincsen rajtunk, becsapjuk a fiatalokat.

Gondolatai Ferdinándról visszatértek az istállóba. Reggel, amire felébredtek, a sarokban megkölyködzött a kutyájuk. Iszilinkinek hívták és határozottan hűséges állat volt. Talán agárnak indult, aztán megfontolta a dolgot, és egy rosszul sikerült tacskó jellegzetességeit öltötte magára. A pallér, aki az ócska ház átalakítását végezte és vékony fűzfavesszővel járkált a kőművesek között, a kölyköket bedobta a meszes gödörbe. Állítólag anyjuk rendelkezett így. A kis fekete lények tehetetlenül merültek bele a puha anyagba. Az öccse ujjongva táncolta körül a meszesgödröt.

- Odanézz! - kiáltotta - odanézz!... Még élnek egy kicsit.

Igen, még mászkáltak egy kicsit. Éltek még egy kicsit. Megrendítő dolog volt. Ő zavartan hátrált, öccse nem mozdult. Azt mondta, megvárja, amíg nem mozognak. Őt sírás fojtogatta. Felháborította a pallér könnyedsége, aki a kutyakölykökről megfeledkezve, vígan járkált már vékony fűzfavesszőjével a kőművesek között. Odalépett hozzá.

- Maga kutyaölő - kiáltotta megvetően.

A pallér szétvetette lábait és hahotázni kezdett.

- Sokkal egyszerűbb, fiam, ha sintért mondasz - szólott a vállát veregetve.

Az állványon röhögve kanalazták a habarcsot a kőműves legények. Öccse, aki egy régi zsaluból rögtönzött létra tetején állott, felbuzdulva a munkások példáján, tele torokból ordította:

- Maga kutyaölő.

Rászáradt a név: "maga kutyaölő".

- Anyám - panaszkodott például az öccse - "maga kutyaölő" nem akarja kölcsön adni a korcsolyáját.

Ő eladta az övét. Ikertestvérek voltak, öccse egy félórával később jött a világra, de nem nagyon hasonlítottak egymásra. Öccse szeretett egy ernyőrugóból készített nyíllal kislányokra, macskákra lövöldözni, és a vágóhídra járni. A vágóhídra egyszer őt is elcsalta. Ő meghökkenve nézte, hogyan sújtják homlokon egy jókora taglóval a megriadt barmokat. Öccse otthonos fesztelenséggel figyelmeztette, hogy az állatok szemének meleg fényét milyen hirtelen töri meg a taglóütés. Sohasem ment ki többet a vágóhídra. Öccse máshová is elbódorgott, s megesett, hogy éjszaka tért haza.

- Ikrek - fakadt ki az anyjuk - s mégis, az egyik csavargó és erőszakos, a másik meg kötelességtudó és rendes, mint egy ébresztőóra.

Apjuk összevonta a szemöldökét.

- Haszontalan. Ha még egyszer megteszed, akkor aztán... telzü odaik!

Öccse nem mutatott megszeppenést, vagy bűnbánatot. Amikor felnőttek, akkor is ilyen maradt. Ferdinánd, párizsi ismerőse, azt állítja, hogy az ember minden gyerekkori alávalóságát megőrzi. A rossz hajlamok csak illedelmes szakállt eresztenek, átalakulnak, művelődnek, de kitartanak önmaguk mellett, s egy szép napon csak előugranak illedelmesen álarcuk mögül...

Apjának később kedvelt szava volt a Gattamaleta és hippopotamus. Anyjukat bosszantotta ez a sok értelmetlen és komolytalan szó. Már messziről megérezte, ha bujkálva közeledtek feléje.

- Hallottad, szívem a nagy újságot? - kérdezte például apja és letette kezéből az újságot, vagy a nyakába kanyarított centimétert, hogy mutatóujjával elvégezze a szokásos koppantásokat -, képzeld csak...

- Üljünk le és együnk - szakította félbe anyjuk, aki tudta már, mi következik. - Abbahagyhatnád már azt a sok hippopotamust.

- Hát így vagyunk. Kutyába sem veszed már, amit mondani akarok.

Anyjuk szenvedően jött-ment a tállal. Szerette magát elásni a gondjaiba. Nem tudott könnyed, nem tudott jókedvű lenni. Ami a könnyedséget illeti, ő is gyönge lábon áll vele. Szeretne olykor könnyedén fütyörészni, futkározni a világ és az ő nagy dolgai között, mint bogár a fűben, elfelejtkezni a füvek és az ég végtelen magasságáról. De nem megy. Az öccse ilyen fűben-bogár stílusban kalandozta át az életet.

Ő anyjához hasonlított. Anyja úgy érezte, hogy az élet igen komoly valami, nem illik vásott tréfákat űzni vele. Méltatlankodva vitte ki a konyhába a levesestálat. Hamarosan egy másikkal tért vissza. Most aztán elkövetkezett apja gyerekes bosszúja. Ravaszkodva a tál felé szimatolt. - Érzitek? - kérdezte. - Kozma úr, úgy látom, megint tiszteletét tette nálunk. - És felhörpintette fél pohár fehér borát, amely az étkezésnek és eszmecserének végét jelentette. Nem nyúlt hozzá a húshoz, bevonult az istállóból átalakított szabóműhelybe, hogy a segédek munkáját ellenőrizze. A forró vasaló alatt párolgott a posztó és különös illat szállott fel a gumiarábikummal bevont nyersgallérból. Apja, ha tréfás kedvében volt, a gumiarábikumot arabigumikumnak nevezte. A vasaló alól párolgó ragacsos nedv gőze összevegyült a hagymás orosz hal szagával. A segédek nedves cigarettavégeket csaptak a műhely gerendás mennyezetéhez. Az anyja - idegenkedve az ingujjra vetkőzött segédektől és a lecsüngő cigarettavégektől - sohasem lépett be a műhelybe. Neki magas rangú tisztviselő volt az egyik bátyja.

- Disznóól - állapította meg, ha nagy ritkán betekintett a nyitott ablakon -, s az udvari kályhaajtót mindig nyitva hagyják!

Az udvaron, a műhely közelében kályha állott, amely a vasalók melegítésére szolgált. A korai őszi esték sötétjében vörös szikrák szálltak ki az ajtaján, átröpültek a vadszőlő borította kerítésen, és eltűntek a postatiszték házának zsindelyfedele mögött. "Ismeretlen messzeségbe szárnyalnak" - mondta a postatiszt lánya, egy tizenkét éves bölcs gimnazista lány.

- Ha Páveléknél kigyullad egyszer a csűr ezektől a szikráktól - jelentette ki az öccse -, mind összefogom majd a galambjaikat.

Őt nem ringatták langyos ábrándok, az ismeretlen messzeségben kételkedett, mert az volt a fizikai meggyőződése, hogy a szikrák kétszáz méteren belül már elalszanak, de épp ilyen távol állott öccse önző világszemléletétől is. Nézte a kerítésen átröpülő vörös szikrákat és arra gondolt, ha tűz ütne ki Páveléknél, élete kockáztatásával kimentené a féllábú, tehetetlen Pávelt a házából.

Huszonöt éves dolgok voltak ezek. Most, hogy teste évtizedek óta talán először volt hosszabb idő óta ágyhoz rögzítve, a régi dolgok lassan mind előmásztak mostoha rejtekükből s körülzsongták az éjszakában. Egy kicsit elszenderedett, akkor meg egy régi szarutrombita hangja sípolt bele a szendergésébe. Kinyitotta a szemét és meleg érzés járta át.

Téli délutánokon kis szarutrombitát fújva, a havas utcán egy pereces inas szokott áthaladni. Emlékezett rá, helyesebben a papucsára. Néha, télvíz idején magasra rúgta a papucsát, aztán ügyesen elkapta. Hosszú rúdján talán száz perecet cipelt. A szabósegédek, hogy kipróbálják hetvenkedő öklük erejét, fogadást kötöttek. A pékinas merőlegesre állította a rúdját, és egy ököl lecsapott a perecek sűrű oszlopára, amely nagy reccsenéssel ezer szilánkban röpült széjjel. Öccse örömmel engedett a felhívásnak, hogy szedegessen a földön heverő perecdarabokból, de ő visszautasította, a padló tisztátlan volt, s különben sem fogadott el ajándékokat. Az anyja sem szerette, ha megajándékozták.

Nem is járt gyakran a műhelybe. A segédek trágár tréfái pirulásra késztették, bárha még tizenöt éves korában is csak ködösen értette őket. Öccse azonban mindannyiszor fesztelen nevetésben tört ki. A műhely szaga és tisztátlan légköre elriasztották a gyakori látogatástól, annál szívesebben töltötte azonban szabad délutánjait a főtéri szabóüzletben. A bolt faburkolatos falán ketyegett az óra, bélésvászonnak, vattának a szaga terjengett a levegőben. Apja az üzlethelyiség faemeletén fütyörészve szabta lapos krétájával a nadrágokat, vagy nyisszantotta a kacskaringós krétavonalak mentén kétkilós, nagy ollójával a mellényeket és kabátokat. Iszilinki mindig hűségesen ott ült az ajtó mellett és rövid vakkantással figyelmeztette gazdáját, ha koldus, vagy megrendelő érkezett. Apjának korán megromlott a hallása. Öccse szégyenkezett miatta, s valami társadalmi fogyatkozásnak tartotta. Ő mindig elképedt, ha az utcán gúnyos mosollyal fordultak utánuk az emberek, mert emeltebb hangon felelt apja kérdéseire. Mintha ez a gúnyos mosoly arra figyelmeztette volna: te tökéletlen alak, miért nem titkolod, hogy süket apád van. Mindig lázító igazságtalanságnak tartotta, hogy az emberek, akiknek nagy része maga is visszeres, kopasz, epebajos, dadogó, sánta vagy rövidlátó, a maga és társa testi hibáit, rútságát, kopaszságát, hadarását kevésbé tartja mulatságosnak. Egy csüngő golyva nem szórakoztatta őket, de egy süket ember felderítette a lelküket. Délután a háztartási munkák elvégeztével, anyja is megjelent az üzletben. Fellapozta regényét, odaállt az üveges ajtó mellé s összehunyorított, rövidlátó szemmel mélyen belemerült az olvasásba. De a regények iránt való szenvedélyes vonzalma nem gátolta abban, hogy fél füllel a megrendelők és apja tárgyalásait figyelje, s adott pillanatban latba vesse szigorú pillantását, meggátolva ezzel, hogy apja hitelbe vállalja a megrendelést. Igen, jól emlékezett ezekre a néma jelenetekre. Mert apja nem ismerte a vagyongyűjtés és helyes gazdálkodás szenvedélyét, sőt, anyja megütődésére olykor becsmérlőleg nyilatkozott a gazdagságról. Ami őt illeti, ő sem vágyott pénzre és terméketlen anyagi javakra. Tisztesség, emberi feltételek! - ez volt az, amit munkájával el akart érni. De apja túlzásba vitte a pénzzel szemben való közönyét. Még ravasz és rosszhiszemű adósaira is büszke pillantást vetett, ha meglátta rajtuk a hitelbe elvitt ruhák kifogástalan szabását. Büszke volt rá, hogy a város minden rendesen öltözködő embere félig-meddig az ő alkotása volt. Napszítta, garasos külsejű ügyvédi írnokból, cingár iparosokból, farolva járó tanítókból, görbegerincű kereskedőkből, kellemes külsejű urakat varázsolt, eltüntetve testi silányságuk és lomposságuk minden áruló vonalát. És e seregszemle alatt, amely rendszerint ott folyt le a főtér sarkán, napos vasárnap délelőttökön, aligha jutott eszébe, hogy sem munkájának, sem a drága ruhaanyagnak nem kapta meg az árát, s nemigen fogja megkapni soha. Az anyja, belefáradva a hitelek ellen indított kilátástalan küzdelmekbe, azon a véleményen volt, hogy csak művészek és bolondok tudnak ilyen légiesen könnyelműek lenni. A könnyű hitelek és pompás ruhák híre messzi vidékre is elszárnyalt s jöttek is rajokban a vidéki jegyzők, bérlők és birtokos külsejű semmittevők, szalonkatollakkal a kalapjuk szalagján, hogy részt vegyenek a ruharendelés veszélytelen örömeiben. Egy hosszú könyvbe belekerült ugyan a nevük, de csak ceruzával s inkább csak hasbőségük és lábszáruk méreteinek kedvéért. S az apja milyen sugárzó elégedettséggel méricskélte ezeket a csizmás, csapzott alakokat, a szabóiparnak ezeket a kiirthatatlan filoxéráit, akik a legegészségesebb szabóalanyokat is kirágták egy szép napon dúsan felszerelt raktáraikból!

- Sose aggódjon - biztatta őket apja -, majd ha lesz, hát megfizeti az árát. Úrnak ne legyen gondja a szabószámlára.

Szinte művészettel lubickolt a könnyelműség vizeiben. Ha azonban délutánonkint anyja elfoglalta regényével őrhelyét az ajtó mellett, csak cinkos szemhunyorítással bátorította üzletfeleit.

- Sajnálom - jelentette ki ridegen, de szemével megnyugtatóan csippentett - nálam könyörtelenül kell a számlát rendezni. Egy heti késedelem és bekopogtat önhöz az egzekutor.

Igazi örömet a délelőtti fesztelen hitelműveletek okoztak neki.

- Aztán megértetted, Iszilinki -, szólott le az emeletről, megemelve fenyegetőleg nehéz ollóját -, otthon egy szót se erről a rendelésről!

A kutya nyújtózkodott és ásított egyet, öreg volt már, látta elégszer fizetség nélkül távozni ezeket az egér vagy vizslaszagú látogatókat.

Apjának volt egy báró üzletfele is

- Ma légy szemfüles, telzü odaik - kiáltotta le. - A báró úrnak ma próbára kell jönnie, nehogy megugasd.

A báró volt az üzlet legelőkelőbb megrendelője s apja pályafutásának legragyogóbb állomása. Magas homokfutón érkezett mindig, sietve leugrott nagykerekű kocsijáról, vadászkürtöt formált a tenyeréből és úgy kiáltott fel az emeletre:

- Holláhop, öregúr, itt vagyok! Ereszkedjék csak le arról az Olümposzról.

Néha kedve szottyant s felszökkent a recsegő keskeny falépcsőn. Sztaniolba pólyált szivart dugott az apja zsebébe, fölemelte a nehéz ollót és engedélyt kért, hogy a kanyargó krétavonalak mentén ő is belenyisszanthasson a kiterített posztóba. Három-négy ruhát rendelt egyszerre, előre kifizette valamennyinek az árát s megesett, hogy hónapokig nem jött értük. Egy nap aztán ott termett, sztaniolos szivarral a kezében, a szivart az apja zsebébe dugta, a ruhákat összegyűrte, a kocsi ülése alá dobta, hogy a por is meglepje egy kicsit és odafüttyentett a lovainak. Nem szerette az új ruhákat.

Jól emlékezett rá, egyszer táviratilag küldte el megrendelését.

Most, hogy álmatlan éjszakáinak kórházi csendjéből az apjával való foglalkozás vágyától indíttatva visszanézett ezekre a régi évekre, csodálkozás fogta el. Mennyi láz és perlekedés egy báróért! Hogy tisztelte apja a kiváltságos címek hordozóit! Kétségtelen: a társadalom tüntesse ki, emelje ki a maga szürke tömegeiből a hivatottakat, az élre valókat, de ne áldozza fel a kedvükért emberi méltóságát!

Az apja egy más világnak volt a szülötte. Nagyon is mélyen hajlott meg mindenféle báró előtt.

A világok peregnek, képük időről-időre változik, mint a látcsőben forgó színes mozaikok. A holnap új világot hoz s vele talán megint az Ápis bika tiszteletét, gondolta a gyógyszerész az éjfélbe bámulva. Ami őt illeti, az ész, a lélek és a jellem kiválói előtt készségesen meghajtotta zászlaját s megvetette a nagyság lesipuskásait és locsogó becsmérlőit, de visszagondolva az ünnepélyes hangulatra, amelyet az egyébként rokonszenves báró sürgönye keltett, helytelenítően rázta meg fejét.

"Kétsoros kávészínű öltönyt kérek" - táviratozta a báró - "kifogástalanul kivasalva és rendesen összegyűrve, ahogy szoktam. Szivar postán érkezik."

- Olvassátok, - vetette apja a táviratot büszkén az asztalra, ugye, hogy én is érek még valamit.

Anyja csak belepillantott a sürgönybe, örömet érzett, de minden tehetsége hiányzott hozzá, hogy ezt másokkal is közölje. Inkább eltitkolta. Most is csak az volt minden észrevétele, hogy a báró takarékoskodhatott volna a sürgönnyel.

- Nem erről van szó - felelte apja háborogva és csalódottan, hogy büszke örömhíreit így, egy vödör víz hidegségével fogadják. - Arról van szó, hogy a báró megbízik a képességeimben.... Érted?... Vagy azt hiszed, olyan sok szabó van a világon, aki próba nélkül is meg tud felelni megrendelője igényeinek?

Anyja csökönyösködött.

- Lehet - mondta. - Te a szabókról beszélsz, én meg arról, hogy azért takarékoskodhatott volna a sürgönnyel.

Ború. Felhők. Apja egy félreértett művész levertségével nézett ki az ablakon. Azt kérdezte, minek kell egy bárónak sürgönyön takarékoskodni?

Anyja nem adta meg magát. Nem tudott szabadulni a sürgönyköltségek bűvköréből. Megfeledkezett teljesen arról, hogy a tartalmának, ha titokban is, ő is örvendett az előbb.

A férfiak, vélte, mind egyformák. Apja elhárította az összehasonlítást. Egy bárót mégsem lehet egy szabóhoz mérni. Anyja sértődötten kapta fel fejét.

- Vagy olyan szabó, mint amilyen báró ő! - jelentette ki véget vetve a vitának.

Ezt kénytelen volt apja is elismerni. Bólintott. Szó sincs róla, nem utolsó a szabók tömött galériájában. Nagy szabók nevei úszkáltak a levegőben. Anyja kifogyott a gáncsokból s végre beleegyezett, hogy apja átadhassa magát büszkeségének. A hangulat ünnepi magaslatokba emelkedett. Apja vörhenyes és lomha bajusza vidám nemtörődömséggel csüngött bele az örömteli napon a sárga húslevesbe.

- Incek-fincek - mondotta megszárítva azután bajuszát -, hát ugye megmondtam nektek, hogy telzü odaik! Most láthatjátok, hogy igazat mondtam.

Anyjuk a tormás marhahúst vagy kolbászos főzeléket hozta.

- Már megint ez a telzü odaik... Aztán enni kezdtek.

- Remélem - vetette oda szerényen fogyasztgatva a kanálnyi főzeléket, amelyet ebédosztáskor magának tartott meg. - Remélem, a pénzt is elküldte.

A napsütötte ünnepi felhőkből újra le kellett szállni a csupasz hűvös anyaföldre.

- Vannak garasos emberek a világon - mormogta apja sértődötten. Azután beleszagolt a kolbászos főzelékbe s mosolyogva jelezte, hogy diadalmasan közeledik a bosszúja. - Ma megint bedugta ide az orrát Kozma úr? - kérdezte derűsen. A báróhoz pedig - tette hozzá - nem értesz. Miért küldené előre a ruha árát? Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok holmi garasos foldozó s van még annyi forgótőkém, hogy előleg nélkül is elkészíthessek néhány rongyos rendelést.

Anyját már csak Kozma úr érdekelte.

- Ez a főzelék kozmás? - kérdezte méltatlankodva. A kolbász kipirulva és illatosan feküdte végig az ízletes főzeléket. Nem volt annak semmi baja. Anyjának sok ilyen alaptalan vádat kellett elszenvednie. Azért, mert vigyázott arra, hogy apja szét ne szórja esztelenül, amit hajnaltól estig tartó nehéz munkával keresett. Hogy haszontalanul ki ne dobálja a pénzt vasárnap délutáni kocsizásra, datolyára, gramofonra, üres halastó bérletére, amiben békán kívül soha hal nem közlekedett, és vadászfegyverre, amely oly idegenül csüngött az egyszerű, s olykor cérnafércet cipelő szabó vállán. Egyszer az az ötlete támadt, hogy halastavat bérel. A halastó később egy tyúkfarm ábrándjává izmosodott. A farm titokban készült el, a városon kívül egy hajdani szűcs közreműködésével, aki néhány hónapot Amerikában töltött. A tyúkokhoz nem sokat értett, de kotkodácsolástól hangos meséivel levette apját a lábáról, aki hetivásárokon csak el-eltűnt egy félórára az üzletből, összevásárolt három-négy tyúkot, és sebtében odanyomta a szűcs kosarába. A szűcs egy dohányos bódé mögött állott lesben kosarával a zsákmányra várakozva. A tenyésztelep nemsokára egy tehénnel, egy kecskével és egy tejszállító talyigával növekedett meg. Titokban, természetesen. A telep végén nagy gödröt ástak a halastónak. Mindez meglepetésnek készült. Hogy majd egy szép napon megáll a házuk előtt a tejszállító szekér, s a szűcs fia csörömpölve emeli le róla a színültig telt tejeskondért, a szalmával bélelt kosarat nagy tojásrakománnyal, s egy másik csukott kosarat, ficánkoló pontyokkal. A tehénhez sajtárt is kellett venni, egy szekér szénát is, előbb egy favillát, majd egy vasvillát, és amikor mindez megvolt, egy láncot, egy fejőzsámolyt és oltóanyagot száj- és körömfájás ellen. Mi tagadás, nagy csirkefogóval társult össze az apja. Mert a kecske is igényelt egyet-mást. Kiderült, hogy a halak sem éltek meg a maguk keresetéből, gondoskodni kell az ellátásukról. Tél végén aztán csakugyan megállott egyszer a kordély a házuk előtt. Idegen szekér volt, az övék - közölte a szűcs - eltörött. Három pár tojást tartott a markában. Letette az asztalra. Tejet nem hozott, mondotta, mert a tehénnek megzavarodott a teje. Anyja csak a szűcs mentegetőző és később dicsekvésbe átcsapó előadásából értesült arról, hogy egy tyúkokkal, tehénnel, halastóval, kecskével és körömfájással felszerelt tanyának lett titokban a tulajdonosa. Szótlanul öltözködni kezdett. Künn térdig ért a hó. Felvette bélelt cipőjét, meleg holmiját és balsejtelmektől űzetve elindult a süppedő külvárosi homokbuckák felé, hogy szemlét tartson a tanyán. A szűcsék ebédnél ültek. Minden gyerek egy-egy csirkecombot szorongatott a kezében. Gömbölyű, jól táplált gyermekek voltak. Nem is ez volt a baj. Anyja inkább azon döbbent meg, hogy apjuk éjfélig dolgozott a faemeleten, a leeresztett redőnyök mögött, hogy előteremtse valahogy az esedékes számlákat, és a szűcsék közben minden ehetőt felfaltak. A nyolcvan tyúkból mindössze hatot talált, a konyhában gubbasztottak. A többit, jelezte a szűcsné, elvitte a menyét. A kecske állítólag himlőt kapott és elpusztult. Halnak nyoma sem volt, a tó helyén beomlott és befagyott kis pocsolya szomorkodott.

Szótlanul tért vissza a "farmról". Sebestyén igen jól emlékezett sápadt, háborgó arcára. Este csak letette apjuk elé a tojásokat.

- A tojások árából inkább a váltókat kellett volna rendezned - mondotta szomorúan.

Többet nem beszélt róla. Visszamenekült a regényeibe. A tanya végelgyengülésben nemsokára kimúlt. Anyja sohasem említette többet. Pedig azután szorult idők jöttek, telve szomorúsággal és nélkülözéssel...

Furcsa asszony volt az anyja, talán soha senki sem tudta meg, mi van a lelkében.

Az emberek külsőleg egyformán élik az életet, szürkén, gépiesen, törvényeknek és szokásoknak engedelmeskedve. De milyen különös világot hordhatnak mégis a mellkasukban!