Nemrég olyan interaktív színházi előadáson voltam, amelynek végén minden nézőnek írásban kellett nyilatkoznia arról, hogy mitől reméli a boldogságot. Feltűnt, hogy az utazás szinte mindenki listáján a boldogságot növelőnek tűnő tevékenységként szerepelt (a Portugália óceánpartjára való eljutást én is felírtam a lapomra; igaz, csak az utolsó helyre, mert szégyelltem, hogy ugyanarra vágyom, mint mindenki más).
Amikor december 1-jén Veszprémbe indulok, az összes utazásomnak kijáró, jóleső izgalom jár át, ami egyrészt az ismeretlennek szól, másrészt a múzeumi kalandok iránti vonzódásomból, valamint majdnem gyermeki lelkesedésemből következik, amely a múzeumshopok ideális kuncsaftjává tesz. A keresztfiam nemrég azt mondta, hogy ha egy boltban színes, vicces, ötletes, érdekes, továbbá haszontalan, viszont drága tárgyakat árulnak, én garantáltan megtalálom ott a számításomat, és kihagyhatatlan lehetőségként élem meg a vásárlást.
Hogy felkészült legyek, már a vonaton elkezdem tanulmányozni a múzeumi központ által kínált tárgyak jegyzékét. A nógrádikumként feltüntetett szalonnasütő vasért már látatlanban is rajongok, mivel egyszerre szép és praktikus tárgy, a „nemzeti illatú” parfümből pedig mindenképpen venni akarok. A szocializmus balatoni nyaralótelepeinek hangulatát megidéző fémbögre és strandlabda is felkelti az érdeklődésemet (gyerekkoromban sokáig volt Nivea strandlabdám, amihez úgy jutottam, hogy a vízbe szaladtam és nagyot vetődve elkaptam, amikor helikopterről szórták őket). A kadarkaaszú-ízesítésű gyümölcsteát is megjegyzem magamnak, mert ilyesmit ritkán kapni, az ibolyaízű Sisi-teára pedig mint utolérhetetlen kuriózumra gondolok. A Krúdy-kőre ekkor még nem figyelek fel.
Meghasad a téridő
A Laczkó Dezső Múzeumban kissé bizalmatlanul fogadnak, és noha két újságíró-igazolványt is felmutatok, a teremőrök körülbelül kétórás ott-tartózkodásom során mindvégig árnyékként követnek. A két utazó kiállításon kívül Olasz Ferenc december 13-án megnyíló fotó-, valamint a mellettük levő Bakonyi Ház tavaly felújított helytörténeti kiállítását ajánlják figyelmembe, ahol a „koporsós bekészítést”, azaz a ravatalozást, valamint a karácsonyi terítés népi hagyományát lehet tanulmányozni.
Egy Zsóka meséje című kiadványt is megvehetek ötszáz forintért, ebben a Szent András, Borbála és Luca napjához köthető férjjósló népszokásokat ismertetik. Erős az intézmény a múzeumpedagógia terén, a kézműveskedést szerető gyerekek mindig megtalálják náluk a számításukat, mondják. Határozott kérésemre Kajla-pecsétet kapok a kézfejemre, ami múzeumlátogatásért jár (pár éve bátorságoklevelet is kaptam a fogorvosnál). Kajla egy olyan mesebeli vizsla, akivel múzeumokba mehetünk és ezzel pontokat gyűjthetünk, amelyeket később ajándéktárgyakra válthatunk be.
Elsőként a 2017-ben elhunyt Burger Barna A titok ígérete – Meg nem írt képeslapok című utolsó (annak idején a Petőfi Múzeum által megrendezett) kiállításának felfedezésére indulok, amely 19 európai várost mutat be a fotóművész barátai – köztük kollégánk, Vig György – 19 szövegével, és most, EU-tagságunk huszadik évfordulója alkalmából tablókiállításként járja az országot. A cím Esterházy Péter szövegére utal, aki szerint „A fotó a titok ígérete.” Az utazás, amit most Burger képeivel megteszek, egyszerre jóleső és elvágyódást keltő. Valósággal zuhognak rám a távoli városok: Berlin, Párizs, Athén, Róma, Firenze, Helsinki, Hamburg, Szófia, Split, Capri, Madrid, Koppenhága, Amszterdam, Marseille, Brüsszel, Fiume utazásra csábító képei, és talán azért váltanak ki belőlem vegyes érzéseket, mert a többségük lírai, intim, otthonosságot sugárzó, ezért olyan ismereteket közlő, amelyek nem adatnak meg minden turistának.
Fájdalmas arra gondolnom, hogy legalább hetven százalékukban nem jártam még. Különösen is megkapó, hogy sok a tengerparti, kikötős, hajós kép, mert az ilyenek engem mindig az ismeretlen távolba indulás lehetőségére, hívására emlékeztetnek.
Burger képeivel Budapestre is elvetődünk, és ennek révén megértjük, hogy megszokottnak, jól ismertnek hitt környezetünkre is tekinthetünk új szemmel. A szövegek és a képek önálló életet élnek: miénk a feladat, hogy az összefüggéseiket felfedezzük, de erre leginkább csak az intuíció révén kínálkozik esély. Négy bűbájos testvér egy nagy gyerekkocsiban, kutya egy bicikli utánfutójában, de úgy becsomagolva, hogy csak a fejét tudja kidugni, heverésző macskák mindenfelé, és noha a kiállításszöveg szerint ezek a képek az utazó idegenségéről és a megismerés töredékességéről beszélnek, számomra, mint már jeleztem, éppen ellenkezőleg:
azt az üzenetet hordozzák, hogy minden európai város a mi városunk, ilyen vagy olyan okból, de mindegyiket a magunkénak érezhetjük.
Utazásom a következő kiállítás megtekintése során őrült időbeli ugrálásba vált át, vagyis míg eddig Európa városait jártam be, és már ettől is kapkodtam a fejemet kissé, a Magyar menyasszonnyal úgy lépegetek évszázadról évszázadra, mint ha mindig is ezt csináltam volna. És más szempontból is furcsa és megszokhatatlan az út, amelyre itt lépek: a házasságtörténetek a legkülönbözőbb társadalmi osztályok, anyagi helyzet, életstratégiák, az életközösség létrejöttének módja, sikeressége vagy sikertelensége szempontjából is teljesen eltérnek – de talán éppen ez segít a házasság intézményét jobban megérteni.
Sokatmondó az a már az első mondatokban ismertetett információ, hogy az érzelmek csak a 18. század közepétől kaphattak szerepet a párválasztásban, miként az is, hogy a polgári házasságkötés bevezetésével, az egyházak e téren élvezett privilégiumának visszaszorulásával 1895-től lehetővé vált a válás (vagy annak legalizálása). A 20. század végére pedig egyenesen a házasság elutasításának trendje honosodott meg, és annak általánossá válása, hogy az egyén maga dönt a sorsáról, nem elvárások alapján cselekszik, állítja a kiállítás. (Ezzel azonban az éveken át előkészített lagzik és a romantikus esküvői helyszínek állandó foglaltságának ismeretében jócskán lehetne vitatkozni.)
22 nő sorsát ismerhetjük meg, írják a kurátorok, de ez így nem igaz, hiszen párok összekerülésének történetei bontakoznak ki a szemünk előtt. Például Habsburg Mária Krisztierna és Báthory Zsigmond 1595-ben kötött, tönkrement házasságáét, amelyet a férj impotenciája miatt nem sikerült elhálni, ezért végül érvénytelenítették, és Krisztierna apácazárdába vonult. A következő pár Esterházy Orsolya és Pál. Orsolyát 1652-ben, 11 évesen adják férjhez, 18 gyermeket szül, és 27 évi házasság után férje karjaiban hal meg. Gyöngyössy Teréz és Garzó Zoltán 1915-ben kel egybe. A bankigazgató férj sokáig eltiltja Terézt a vígszínházi színészkedéstől, ezért végül különköltözik tőle. 1977-es frigy Lakatos Erzsébeté és Gulyás Gyuláé, akik gyerekként elsodródnak egymástól, de aztán csodálatos módon egymásra találnak. Kaczián Jolán Etus és Brandt József házassága szintén sikeres és hosszú volt, 1929-ben kötötték össze az életüket. Somogyi Emma bizonytalan volt a házasságban, a nála jóval idősebb Walleshausen Jenő nagy-nagy szerelme azonban végül meggyőzte, így 1916-ban megülték a lakodalmat.
Az 1913-ban férjhez ment Patti Amália hollywoodi filmcsillag lett, de ennek érdekében megszökött, főszolgabíró férje pedig úgy állt bosszút, hogy eltiltotta a lányaiktól. Alexandra Pavlovna Romanova és Habsburg József Antal (a későbbi József nádor) frigye dinasztikus célt szolgált ugyan, de a fiatalok nagyon szerelmesek lettek egymásba, és amikor az asszony az első szülésébe belehalt, József annyira megrendült, hogy tizennégy évig nem nősült újra. Cécile Papier és Munkácsy Mihály 1874-ben házasodott meg, és mindmáig vitatják, hogy az asszony részéről ez mennyire volt érdekházasság.
Habsburg Máriát már születése előtt eljegyezték Jagelló Lajossal, de őszintén megszerették egymást, és Mária talpraesett módon segítette férjét politikai ügyekben. A felvidéki Kalocsai Erzsébet és Jóba Zoltán 1948-as házassága azért különleges, mert a háború során elsodródtak egymástól, és csak azért találtak újra egymásra, mert kizárólag egymással tudták elképzelni az életüket, így semmilyen áldozatot nem tartottak túl nagynak ennek érdekében. Thököly Éva először a gyámleánya volt Esterházy Pálnak, de aztán hosszú, 1682-ben gyermekáldásban gazdag házasság kerekedett a viszonyukból. A vége mégsem volt szép: anyagi vitájuk támadt, ezért különköltöztek.
A 2015-ben összeházasodott Sillei Lilla és Sándor Róbert a Tinderen ismerkedett meg: kapcsolatuk szerelem volt első látásra. Illés Ilona esküvői szoknyája 1945-ben ejtőernyőből készült, és az örömanyák bombázás idején, a kukoricásban rejtőzködve ismerték meg egymást. Hugonnai Vilma az első magyar orvosnő volt, és húsz éven át küzdött diplomája magyarországi elismertetéséért. Lindner Piroska és Erhardt Gyula 1941-es házasságkötése azért különleges, mert házilag forgatott film készült róla. Kis Ágnes és Róth Dezső sárga csillagos, 1944-es házasságának képét látni megrázó, mert nem sokkal később mindkettőjüket meggyilkolták.
Ugye micsoda őrült rohanás? Az évszámok számomra néhol logikátlannak tűnő sorát megőriztem, hogy a sokféle történet, amelyek túlnyomó részét néhány vonással itt ismertettem, úgy kopírozódjon egymásra, mint a kiállításon. Talán annak bizonyítékául, hogy mennyiféle lehet a házasság, és hogy mégis úgy tűnik, az életünk rendjét alapvetően meghatározó intézményről van szó. Olyasmiről, amit kreatívan alakíthatunk ugyan, de a keretei adottak.
A kicsi magyar dinó
A múzeumból a főtéri karácsonyi vásárba, a múzeumi stand pavilonjába megyek. Itt memoryzni, keresztrejtvényt fejteni és vicces személyiségtesztet kitölteni lehet, na és persze vásárolni; úgy tűnik, a hely célcsoportja főleg a gyerekek és a szüleik.
Megkérdezem, hogy eddig mely tárgyak voltak a legnépszerűbbek. A bőrbe burkolt, nyakba akaszthatós pálinkáspohár vitte a pálmát; egy baráti társaság hatot vett belőle, és azt tervezi, hogy ezekkel a nyakukban fognak szilveszterezni. Minden olyasmi is kelendő volt, ami Munkácsyhoz köthető, például a festő- és a jegyzetfüzetek. Jól fogytak a vászonszatyrok, és sok gyerek rimánkodott, hogy megkapja a Magyar népmesék főcímdalát játszó zenedobozt, de háromezer-ötszáz forintos árát általában sokallták a szülők.
Az én figyelmemet a Krúdy-macskakődarabok keltik fel, amelyek a régi Óbuda hangulatát idézik fel egy-egy Krúdy-idézettel, mint például ez:
„Nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy megláthassa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma, és hol folytatódik az új nemzedéké.”
Ez a gondolat azért ragad meg annyira, mert a menyasszonyos kiállítás időutazásának igazságát látszik megerősíteni. Erősen megkülönböztetjük magunkat a korábbi nemzedékektől, néha mégis az a benyomásunk, hogy egyek vagyunk velük, egészen jól értjük őket.
A memoryjáték múzeumi tárgyakat, képeket ábrázoló kártyáit alaposan áttanulmányozom, és örömmel fedezem fel köztük Esterházy Pál színes-mintás vőlegényi dolmányát. El is beszélgetünk arról, hogy a férfiak manapság mennyire szürkén öltözködnek.
Az egyik kártya révén tudom meg, hogy létezett egy úgynevezett Magyaroszaurusz Dacus, vagyis hogy dinoszauruszok ügyében sincs szégyenkeznivalónk – igaz, a magyar, és ez is elgondolkodtató, hatméteres hosszával a legkisebbek közé tartozott.
Rákérdezek Kajlára, akiről, esküszöm, azt hittem, itt flangál a vásárban (úgy értem, erre szerződtetett, kutyának öltözött mutatványosként), majd miután megtudom, hogy vele ma biztosan nem fogok találkozni, két Nemzeti Illat parfümmel és aszú- meg ibolyaaromás teákkal távozom a standtól. Hogy valóban 2024-ben járok-e, abban kissé bizonytalan vagyok, de nem zavar. Egy múzeumi napnak talán éppen ez a legnagyobb ajándéka.
Fotók: Lettner Kriszta / PKÜ
