Utópia helyett színház! – Valerij Fokin rendező

A világszövetség illúziójáról, a jelen háború tragédiájáról és a magyar színészekkel való közös munkáról Lukácsy György kérdezte őt a Nemzeti Magazin oldalán.

Hat évvel ezelőtt mutatták be a Ma. 2016 című előadást a szentpétervári Alekszandrinszkij Színházban, amelynek ön a vezetője, és amely darab ugyancsak Kirill Fokin egyik elbeszélésén alapul. Abban a globális leszerelés gondolata merül fel, de a világ vezető politikusai végül nem állapodnak meg a fegyverek nélküli együttműködésben. A Rex ennek a disztópiának a továbbgondolása?

Ebbe a sorba illeszkedik a Tisztességes asszony című előadás is, amely szintén a fiam, Kirill írásából indul ki. A rokonság valóban fennáll a két említett darab között tartalmi értelemben is. A jövőben játszódó Rex főszereplője és követői egy látszólag nagyon is nemes célt értek el: eltörölték a határokat, egyesítették az emberiséget, létrehoztak egy világállamot. Sokan erről álmodoznak. De a főhős, Leewei Kaplan, az ENSZ legendás főtitkára idős korára kételkedni kezd az életművében, mert úgy érzi, hogy a világegység elérése iszonyatos áldozatokkal járt mind saját családja, mind az emberiség szempontjából. A lelkiismerete által diktált tragikus felismerés komoly belső konfliktushoz vezet.

Kaplan azzal érvel a központosítás mellett, hogy így szavatolja a világbékét, míg legnagyobb ellenfele, Chomsky ezt cáfolja: „Meg akartál minket menteni a háborútól, de végül is a legnagyobb háborút szabadítottad ránk.” Ez egy szomorú belátás: háború nélkül élni illúzió?

Ez sajnos így van. A legnagyobb probléma ugyanis nemzetiségtől függetlenül bennünk, emberekben van. Mindannyian olyan szenvedélyek, torz vágyak hatása alatt állunk, amelyeket nagyon nehéz, szinte lehetetlen legyőzni. Ha a mostani szituációt nézzük, a politikai ambíciók, az önhittség irányítja a világot. Ahogy korábban, úgy a 21. század emberei is egymást ölik, függetlenül attól, hogy az éppen mennyire igazságos vagy igazságtalan. És ami különösen baljós: mitől változna ez a jövőben? A mi előadásunk egy nem túl szívderítő diagnózisra épül.

A globális geopolitikai helyzet és konkrétan a 2022. február 24-én kitört háború mennyiben értelmezte át a darabot?

Ez a téma már régóta foglalkoztat. Tíz éve mutattuk be a Svejk.Visszatérés című – a MITEM közönsége által is látott – előadást, majd 2019-ben a Sztálin születése című darabot állítottam színpadra, nemrég pedig forgattunk egy filmet Petropolisz címmel – ezek mind arról szólnak, hogy a világunk a megsemmisülés határán mozog. A katasztrófa előérzete lengte át ezeket a műveket, és sajnos mindaz, amit éreztünk, bekövetkezett. Olyan katasztrofális eseményeknek vagyunk tanúi, amikor az ember nem több ágyútölteléknél. Akár egyik, akár másik oldalról, a tragédia jele, ha az embert olyan anyaggá silányítják, ami a politikai ambíciók oltárán feláldozható. A Petropolisz című sci-fink végén – amit a magyar közönségnek is szeretnénk az idei MITEM-en bemutatni – a főhős a kiürített Szentpétervár utcáin bolyong, és találkozik régen elhagyott feleségével és gyermekükkel, mint egy új kor Ádámja. E szimbolikus jelenet is azt sugallja, hogy a világunkat nulláról kell újrakezdeni. Sajnos, ezeket a baljós gondolatokat a most zajló háború kiélezte, és ez érezhető a nézőkön is, hiszen az említett előadások a mai napig műsoron vannak az Alekszandrinszkij Színházban. A közönség teljesen másképp reagál a látottakra most, mint tíz évvel ezelőtt.

A teljes interjú a Nemzeti Magazin legfrissebb számában olvasható, amely  letölthető innen. A Nemzeti Magazin számai online is olvashatók itt.

A képen Valerij Fokin. Fotó: Eöri Szabó Zsolt