Miért vannak hangszerek a műtermedben?

Festő vagyok, rajzolok is, valamikor performanszokat is csináltunk – sok mindenben voltam benne, de a fősodor a festészet. Viszont a zenéért gyerekkorom óta rajongok. A zenében a zenét szeretem, műfajtól függetlenül. Mindent hallgatok és olvasok is sokat róla. Különösen a jazz ragad magával, ennek is az experimentálisabb válfaja, a free jazz érdekel nagyon. Már otthon, Marosvásárhelyen is volt hangszerem, majd miután áttelepültem, különböző formációkban játszottam – minden előképzettség nélkül, ezért a beleérzés nagyobb súlyt kapott. De most, hogy már nem akarok zenekarozni, próbálok megtanulni végre zenélni. Megvannak hozzá a könyveim, felvételek, több hangszer: gitár, basszusgitár, egy úd és egy sarod. Tehát nekem a szabadidő a zene.

Miért jöttél el Marosvásárhelyről, és miért Szentendrére? Mennyire volt nehéz a nyolcvanas években országot váltani?

Sok próbálkozás után, nagyon későn tudtam eljönni. Sok álmodozás után. Évekig foglalkoztatott, hogyan lehetne onnan (esetleg lehet konkretizálni úgy, hogy Romániából?) megszabadulni. Nagyon sokan voltunk ezzel így, többen börtönbe is kerültek. Forró lett a talaj, és dönteni kellett. Ez a döntés megérett bennünk, sokan jöttünk el szinte egy időben. Nem igazán tudták az emberek, mi várja őket az országhatárokon túl. Egymásra néztünk, és azt mondtuk, nem maradunk itt tovább. Aki döntött, eljött, ahogy tudott. Nem mindig legálisan. Nem mindig morálisan. Nem mindig hősként. Próbált egy új életet megteremteni magának.

Kortársaim, 1984, papír, vegyes technika, 50×70 cm

Képzőművészként engem Budapest vonzott. Harmincnégy évesen kapcsolódtam be a fővárosi művészeti életbe, volt munkahelyem, két és fél évig éltem ott. A szerelem hozott Szentendrére. Megnősültem. A feleségem Szabó Éva, aki itt dolgozott múzeumpedagógusként. Ő hozott el Budapestről. Egy szamárhegyi házban élünk, három gyerekünk van, már felnőttek. A főszereplő a családban az anyjuk. Éva az alkotótársam, a pártfogóm, minden. A mai napig megosztjuk a könyveket, megbeszéljük, mit vegyünk meg, mit olvassunk el; mindenben velem van.

Ahogy ide kerültem, rögtön bekapcsolódtam a helyi haladó művészek próbálkozásaiba. A Vajda Lajos Stúdió nagyon inspiráló közeg volt, a szentendrei Ferenczy Múzeumban dolgoztam mint gyűjteménykezelő. Itt is a legnagyobb szeretettel fogadtak, teljes életet éltem és élek – ezt hozták a szentendrei évek. Ez az élettér az enyém is lett. Beilleszkedtem, úgy érzem. Otthon vagyok. 35 évet éltem Erdélyben, és ugyanannyit itt is. Szentendre ugyanúgy meghatározó lett számomra.

Jársz haza Marosvásárhelyre?

Nagyon ritkán. Temetésekre. És volt egy kiállításom Diénes Attilával közösen a Kultúrpalotában. Úgy éreztem, hálával tartozom a városomnak. Néhány csoportos kiállításon még részt vettem, de nem voltam egy hazajáró. A 37 év alatt talán négyszer voltam otthon. Egyik hazautazásom nagyon fontos volt: a marosvásárhelyi forradalmi eseményeket a televízióban néztem, nagyon nagy hatással voltak rám, nem bírtam magammal, és 1990. január 4-én elindultam haza. Az üvegcserepek még ott voltak, láttam a lövések nyomait, az ideiglenes kereszteket, találkoztam a résztvevőkkel, sok baráttal.

Festőként milyen változást hozott az életedbe az országváltás? Otthonról el tudtál hozni képeket?

Igen, hoztam festményeket. 1984. május 15-én érkeztem a Keletibe, és május végén a Vajda Lajos Stúdióban már ki is állítottam őket. A képzőművészeti kompetenciám addig a sok sikertelen felvételiből állt. Nem mondhatom, hogy fiatal művészként nagyon a csúcson lettem volna. Az igazi művészi tevékenységem itt bontakozott ki. Itt jobban tudtam dolgozni.

Az, hogy négyszer jártam otthon a kitelepedésem után, nem jelenti azt, hogy egy pillanatig is elfeledkeznék Erdélyről. Úgy is mondhatnám: amit itt megfestettem, arról otthon álmodoztam, hogy majd egyszer ezt megalkotom. Abban a hisztérikus otthoni állapotban talán nem is voltam alkalmas az elmélyült munkára. Vágyaim voltak, kijelentéseim, ezzel is sok bajt okoztam magamnak. Mindig izgatott voltam, és akár megbízhatatlan is adott helyzetekben. Semmi más nem nézett ki számomra, csak egy tragédia vagy az, hogy eljövök. Ezt nem lehet szépíteni.

Már otthon is nagyon foglalkoztatott a természet – de nem a tájképfestés. Mindig a természettel foglalkoztam. Azokat a lehetőségeket próbáltam megmutatni, hogyan lehet belelátni a természetbe. Minden zsigeremmel tiltakoztam az ellen, hogy lefessem a tájat. Megfestjük – mondom én. A szavak nem ugyanazt jelentik. A képeim tájelemek. Nem fotografikusan ábrázolok, öntörvényű alakzatok utalnak arra, amiket látunk. Sokszor fotózok magamnak, de emlékezetből festek.

Mi a helyzet a portrékkal? Ebben a műfajban mire törekszel?

Az erdélyi fejedelmekről beszélgettünk egyszer, és eközben ötlött fel bennem, mi lenne, ha megfesteném őket. Öt fejedelmi portrém van, amelyeket történészek segítségével formáltam meg. Ami a többi portrét illeti, azok felkérésekre születtek. Például a Cs. Gyimesi Éva-arckép is. Pár transzilvanizmus-ellenes írását olvastam, és nagyon rosszakat gondoltam róla. Sosem jutott eszembe megfesteni őt. És az Isten mégis összehozott vele. Egyik kijelentéséhez hozzászóltam a neten – felháborodottan, de nem minősíthetetlen hangnemben. Egy jó barátom felhívott telefonon: „Alex, hagyd őt békén. Valóban felháborító, amit mondott, de egy hátizsáknyi kővel a vállán nemrég belevetette magát a Szamosba.”

Nagyon megdöbbentett, de még akkor sem gondoltam arra, hogy megfessem. Másnap rákerestem a neten, hogy nézett ki. A könyveit sem olvastam addig. A halála után kezdtem megismerni az életét, a műveit, és úgy döntöttem, megfestem a portréját. Sok variációja volt ennek a képnek. Az utolsó pillanatot akartam megmutatni. Ahogy szembenéz velünk, mielőtt leugrana a kolozsvári Garibaldi hídról. Elég gyenge fotókat találtam róla. Nem tudom, milyen volt valójában, mert sosem találkoztunk. Az, aki megrendelte a képet, eljött érte, de nem tetszett neki. Én viszont közben megszerettem ezt a portrét, egyszer kiállítom majd. Vádol minket, akik nézzük. Nem nagy bánatot akartam festeni a szemébe, hiszen a halála a saját döntése volt, hanem a vádat, hogy közünk van hozzá. Az volt az érzésem, hogy ilyennek kellett lennie.

Mire megfestetted, megváltozott benned az, amit gondoltál róla? Eltűnt belőled az indulat?

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy Erdély egy felülírhatatlan probléma. Ezt értsük meg! Cs. Gyimesi Éva lehet jó nyelvész, lehet meghatározó irodalomtörténész, lehet neki magasztos igazsága is, és elfogadom azt is, hogy a tudásához nem tudok felérni, de ha Erdélyre gondolok, az nekem nagy dolog. Nemcsak azért, mert eljöttem onnan. Otthon is ilyen voltam. Tizenkét évesen is. Falun nőttem fel, és tudom, hogyan gondolkodtak az emberek. Amikor viszont azt látom, hogy Erdély elvesztéséről írnak, dühöt érzek. Ez az indulat vezetett el Cs. Gyimesi Évához.

Mire a portré elkészült, ez persze szelídült bennem, bár továbbra is úgy gondolom, Erdélyre nagyon kell vigyázni, Erdély igazsága mellett kell lenni, még ha sokszor nem is tudjuk, mit kellene tenni pontosan. Erdély kapcsán az a nehéz, hogy ami jó, az sem tisztán jó. Aggasztó, hogy a világ olyan irányba megy, hogy egyszer csak fölösleges lesz erről beszélni. Azt is elismerem, én magam is okozója vagyok ennek, hiszen amikor felültem Segesváron a vonatra, és végérvényesen eljöttem onnan, ehhez a bajhoz én is hozzátettem egy gyufaszálnyit. Az ellehetetlenedésnek van egy folyamata.

És ez a portré az állványon?

Ezen dolgozom most. Épp száradnia kell a képnek. Legalább húsz variáció van már róla a telefonomon. Ő Domó, a kisebbik fiam. Neki még nem tetszik. A bátyja, Gergő is mondta: „Ez már nem jó, Papa, kezdj újat!” Mondtam, hogy még nincs kész, majd meglátjuk. Azon is elgondolkoztam, vajon milyen lehet az a kép, amely ezeknek a gyerekeknek tetszik. Eldöntöttem, nem gond, ha csak ezen dolgozom most a pandémia alatt. Olvasok – Éva jó könyveket vett –, zenélek, és amikor festek, csak ezzel a kis portréval foglalkozom. Az arcon fehér foltok vannak – egy fotó került hozzám Domóról, akkor készült, amikor az albérleti szobáját meszelte, és az arca festékes lett.

A múltkor itt járt, mondom neki, nézd úgy, hogy nem te vagy rajta. Ez csak egy fiatalember, aki egyik albérletből a másikba költözik, ki kell fizetnie állandóan a kauciókat, ki kell meszelnie a szobát, a pandémia miatt bezárták a presszót, ahol dolgozik, új szerelme van, a zenekarával nem tudnak próbálni a vírus miatt, másnapos, nem tudja meglátogatni a szüleit, nincs kedve semmihez. Vedd úgy, hogy ez egy tudósítás. A fotón, amit küldtetek, azon te vagy: egy jó arcú fiú festékesen, de abból nem tudom kihalászni ezt a dolgot. Egy olyan lényt akarok megfesteni, aki általános ebben a budapesti fiatal értelmiségi körben. Egy olyan embert, akit az én generációm nehezen ért meg.

Láttam rajta, hogy gondolkodóba esett. Hiszen a képek, amiket küldözgetnek és posztolnak, hősszerelmes képek. Jó arcú gyerekek. De egészében próbálom megmutatni ezt a fiatalembert, azt is, milyen az élete. Más talán azt mondaná erre a portréra, hogy kész van. De úgy érzem, az abszurdból kellene megragadnom, és akkor valószínűleg ők is elfogadnák rögtön. Ezért hozattam ide ezt a szobrot, este majd elemlámpával megvilágítom, az árnyékok érdekelnek az arcán, mert az árnyékokat is meg kellene mutatnom a portrén. Ez egyfajta nyugtalanságot vinne bele.

Majd kipróbálok valamit, amit még soha. Éva vett egy csiszológépet. Lehoztam ide, és eszembe jutott, hogy az, ami szakmailag értékelhető ezen a képen, a bőr felülete. Azt, hogy ilyen legyen, hosszú munkával lehet elérni. Arra gondoltam, megcsinálom a mennyiségi kontrasztot úgy, hogy ott, ahol csont van, visszacsiszolom a vászonig, és az majd nagyon különös vonásokat erősít fel. Például a folytonos költözködés zaklatottságát, hiszen a generációja problémáit festem meg. Csiszolás után szénnel folytatom, visszamegyünk a rajzig – még sok dolgom van ezzel.

Van olyan festményed, amit sosem adnál el? Amit szeretnél, hogy mindig a Krizbai családban maradjon?

Nincs. Mert ami hiányzik, újrafestem. Minden festményemre emlékszem, pontosan tudom, mire gondoltam. Nemrég volt két kiállításom Törökországban, Isztambulban a Magyar Intézetben és Ankarában, az utóbbi esetében pedig képekkel kellett fizetnem a szervező galériának. Sok festmény ott maradt. Naponta gondolok azokra a képekre. Van köztük olyan, amit újrafestek. Sokszor nagyon nehezen engedek el egy-egy képet.

Nyitókép: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.