Sokan azt mondják, Bergman filmjei komorak, szomorúak és sötétek, a bbc.com újságírója, Benjamin Ramm azonban szembeszáll ezzel a megállapítással és kijelenti: Bergman mélyen humánus művész volt, aki empátiával és hatalmas tudással készített filmet, épp ezért lehet bátran kijelenteni, hogy ő a valaha élt legjobb filmrendező. Persze tudjuk, hogy mindenkinek van személyes kedvence, mondjuk Michelangelo Antonioni, François Truffaut, Pedro Almodóvar vagy Tarr Béla, de annyi biztos: Ingmar Bergmanhoz senki sem fogható.
Ingmar Bergman 1918-ban látta meg a napvilágot a svédországi Uppsalában, egy lutheránus lelkész gyermekeként. ?Még tízéves se volt, amikor már bábszínházi előadásokat rendezett és saját filmeket forgatott. Tizenkilenc éves korában fellázadt szülei szigorú erkölcsei ellen, elhagyta a szülői házat, és elhatározta, hogy színházi rendező lesz. Mélyértelmű munkái már korán felhívták magukra a figyelmet, és 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színházba rendezőnek. Ezt malmői, gothenburgi és stockholmi előadások követték. Még filmes karrierje csúcsán is sok idejét vette el a színházi munka, amelyet filmjeiben kamatoztatott és színesített tovább. Maga is írt színdarabokat, és a film világában is íróként debütált?: a Hets (Őrület) című forgatókönyvvel, melyet Alf Sjöberg számára készített. Ebben a történetben egy fiatalember győzedelmeskedik szadista tanára felett. ?A fiatalembereket elnyomó rosszindulatú apafigura végig jelen van korai munkáiban, akár ő a forgatókönyv szerzője, akár valaki más.? Kezdeti szárnypróbálgatásai erőteljesen egyéni képzelőerőről tanúskodnak.
Bergman tehetsége már a kezdetekkor megmutatkozott, ám tizedik filmjével találta meg igazán a saját hangját. ?A Sommarlek (Nyári közjáték) elégikus hangú összefoglalása egy szerencsétlen sorsú szerelemnek, viszont frissessége, bája és lírai tájszemlélete megejtő. Hasonló értékeket vonultatott fel az Egy nyár Mónikával című filmjében, melyben Harriet Andersson, a sok színész közül az első, akinek pályáját Bergman egyengette, kiérlelten érzéki előadást nyújt. Kevés báj és még kevesebb vigasz jellemezte azonban a Fűrészpor és ragyogást, melyben egy zajos vándorcirkusz története nyújt alkalmat a rendezőnek arra, hogy az egyén megalázottságát és magányát ábrázolja.? Bergman csak ezen alkotások után, az 1955-ben készült, Egy nyári éj mosolya című filmmel szerzett magának nemzetközi hírnevet, ami nem véletlen: ebben a különleges vígjátékban a szerelem és a boldogság mulandósága jelenik meg, csipetnyi iróniával fűszerezve. Ezt követően a rendező három olyan művet ? A hetedik pecsét, A nap vége, Szűzforrás ? készített, ?amely a háború utáni nemzedék számára nemcsak a skandináv film, hanem általában véve az európai művészfilm lényegét sűrítette magába.
A rendező zseni sosem vette annyira komolyan magát, mint rajongói. ?Szerette illuzionistának, szemfényvesztőnek nevezni magát, amikor kritikusainak nézeteit nevetségessé tette olyan szarkasztikus komédiákban, mint az Arc ? a művészről mint sarlatánról készített groteszk parabola ? és a Nem beszélve a nőkről.? Bár ebből úgy érezhetjük, munkássága nem feltétlenül a humor vagy az irónia felé irányult, sokkal inkább befelé, a tudattalan sejtjei felé. Az említett filmek után Bergman némiképp változtatott addigi stílusán: csökkentette a stáb létszámát, a helyszíneket kamaradaraboknak megfelelően szűkítette, majd megalkotta a magány és kietlenség filmtrilógiáját: ?a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend szereplői magukat és egymást kínozzák, miközben szellemi irányítást és nyugalmat keresnek egy világban, amelyből hiányzik Isten. Az 1966-os Persona, amelyben két asszony, egy lelki sérült színésznő és az ápolónője pszichikailag megsemmisítik egymást, új korszak kezdetét jelentette: távolodást a metafizikától, és elmerülést az emberi kapcsolatok gyilkos világában.?
A premier plánok, melyek az összes Bergman-filmben kulcsfontosságú szerepet játszanak, a Persona esetében hipnotikus erejűek, ám a Suttogások és sikolyok című alkotásban ? mely két nő kölcsönös megkínzatásáról szól ? egyenesen ?kegyetlen közelségből fotózott arcokat? láthatunk. Az e két film közötti időszakban, 1966 és ?73 között Bergman ?egy sor kétségbeesett reflexióban mutatta be a művész társadalmi, politikai és érzelmi tehetetlenségét?: ide kapcsolható a Farkasok órája, a Szégyen, valamint a Rítus. Ezt követően, a hetvenes években leszállóágba került a rendező filmes munkája. Egyetlen angol nyelvű, Érintés című filmje is jelentéktelen kísérletnek bizonyult, ugyanakkor 1973-ban elkészített egy újabb fantasztikus művet: a Jelenetek egy házasságból egy széthulló házastársi kapcsolatot boncolgat, ráadásul végtelenül megindító módon.
Bergman diadalmas visszatérése a Fanny és Alexanderrel következett be 1982-ben. A színpompás és szövevényes családi történet a századfordulón játszódik Uppsalában. ?Sokakat meglepett a filmből áradó melegség és bővérűség, noha Bergman már korábban ízelítőt adott vidámságból az 1975-ös A varázsfuvolában.? A Fanny és Alexander után Bergman bejelentette visszavonulását és néhány kisebb televíziós munkától eltekintve meg is tartotta szavát.
Ingmar Bergman az első olyan filmrendező volt, aki ?tartósan a filozófiai mediáció eszközeként kezelte a filmművészetet? és egész életében, sőt még azután is uralta egy nemzet filmművészetét. Nem véletlen tehát, hogy Woody Allen kijelentette: Bergman ?valószínűleg a legnagyobb filmrendező?a kamera feltalálása óta?.
Woody Allen után szabadon mi is vesszük a bátorságot és kijelentjük, ?Bergman a valaha élt legjobb rendező?. És hogy ezt bebizonyítsuk, a következőkben a kedvenc Bergman-alkotásainkat, vagyis olyan filmeket ajánlunk, melyek láttán senkiben sem marad kétség az alkotó zsenialitását illetően.
Börtön
A Börtön főhőse egy filmrendező, aki elhatározza, hogy a földi pokolról fog filmet készíteni. Az elképzeléseiben megjelenő börtönt, vagyis a poklot pedig maga az ördög kormányozza. Ebből a rövid leírásból már sejthető, hogy a Börtönben Bergman olyan fontos és mindenkit foglalkoztató kérdésekre kereste a választ, mint hogy pokol-e a földi élet, illetve van-e Isten, akihez eljutunk, miután szabadulunk a földi lét börtönéből.
Egy nyár Mónikával
Harry és Mónika Stockholmban élő fiatalok, akik először elmenekülnek a világból, ám mikor megérzik a pénz hiányát, visszatérnek a megszokott, nehéz mindennapokhoz. Egy napon kiderül, hogy Mónika terhes, ezért gyorsan összeházasodnak, Harry pedig rájön, hogy dolgoznia és tanulnia is kell, ha el akarja tartani a családját. A történet azonban nem úgy alakul, ahogy például egy hollywoodi filmtől elvárnánk: Mónika megijed a nehézségektől, ezért megcsalja és elhagyja társát.
A nap vége
Bergman legmeghatóbb filmje egy hetvennyolc éves professzorról szól, aki épp doktorrá avatásának ötvenedik jubileuma előtt áll, és a jeles eseményre menyével együtt kíván elmenni. Autóval indulnak hát Lund felé, az út pedig nemcsak egy másik város irányába, hanem a múltba is tart. A film főszereplője fiatalkorára emlékszik vissza és tudatosul benne, mi is az élete értelme.
?A történeten egyetlen motívum húzódik végig, sokféle változatban: elégtelenség, szegénység, üresség ? nincs megbocsátás. Most sem tudom és akkor sem tudtam, hogyan akartam kérni a szüleimet A nap vége segítségével: nézzetek rám, értsetek meg engem és ha lehet, bocsássatok meg nekem.? ? fogalmazta meg Bergman e filmmel kapcsolatosan.
Tükör által homályosan
A Tükör által homályosan főhőse Karin, aki egy nap megtudja, hogy gyógyíthatatlan elmebetegségben szenved. Korábban azt hitte, legyőzte a betegséget, ám az visszatért, méghozzá olyan formában, amellyel már láthatólag nem képes megküzdeni. Párja, Martin igyekszik mellette állni, ám idővel rájön, képtelen segíteni rajta.
Csend
A Csend egy gyönyörű kamaradráma, melyben mindössze három szereplőt ? Anna, a fia, Johann, és beteg nővére, Ester ? láthatunk, ők hárman azonban olyan nehézségekkel szembesülnek, hogy el se tudjuk képzelni, miként emelkednek felül rajtuk. A két nővér és a kis Johann vonattal utaznak egy városba, ám mikor megérkeznek, különös dolgokat tapasztalnak: például azt, hogy a helyiek nyelve teljesen érthetetlen számukra. A történet azonban nem abba az irányba indul el, mint mondjuk egy thriller tenné, hiszen ezzel a filmmel Bergman azt kívánja bemutatni, mi történik az emberekkel, ha magukra hagyja őket Isten.
Persona
Főhősünk Elizabeth Vogler sikeres színésznő, aki egyik előadása után többé nem hajlandó megszólalni. Mivel némasága nem múlik, egy klinikán kezelik, ahonnan idővel távozhat, ekkor viszont rendelnek mellé egy ápolót, Almát. A két nő egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, mígnem egy tengerparti nyaralóba költöznek. Alma mindent megtesz azért, hogy ismét szóra bírja páciensét, Elizabeth némasága azonban sokkal mélyebben gyökerezik, mint gondolná. A rendező egyik leghíresebb filmje a Persona, mely az emberi kapcsolatok működésének mechanizmusait mutatja, ráadásul olyan módon, hogy ha egyszer megnézzük, sosem felejtjük el.
Készítette: Tóth Eszter
Forrás: Oxford Filmenciklopédia
Fotó: cinephiliebeyond.org/imdb.com
