Matematika tagozatos gimnáziumba jártál, hogyan kötöttél ki a színháznál?
Igen, a szegedi Radnóti Gimnáziumban végeztem matematika tagozaton. Versenyekre is rendszeresen jártam, amiken ugyan jó helyezéseket értem el, de nem voltam elégedett: én a legjobb akartam lenni.
Aztán egyszer észrevettem, hogy akik az első három helyen végeztek, még kirándulás közben is matekoztak. És akkor megértettem, hogy ha a legjobb akarok lenni, akkor nekem is ezt kellene tennem – ennél viszont jobban érdekelt a kockás füzeten kívüli élet. És éppen ekkor jött a színház, mint egy robogó gyorsvonat, és megéreztem, hogy ott nincs olyan, hogy legjobb: mindenkinek magához képest kell kiteljesednie és a legjobbnak lennie.
Volt olyan meghatározó élményed, aminek hatására eldöntötted, hogy ez lesz a hivatásod?
Nem végeztem a színházhoz kötődő iskolát, ugyanis nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára. Kisebb kitérők után az ELTE esztétika szakára jártam, emellett különböző színházi workshopokon vettem részt. Nagyon sokat tanultam például Csetneki Gábortól, aki a Szárnyak Színházát vezette, és Oleg Zsukovszkij színész-rendező-performanszművésztől. Az ő „őrülete" ösztönzött talán a legjobban arra, hogy a függetlenség minden nehézségével együtt is ezzel foglalkozzam.
Emlékszem, hogy egyszer épp egy közös produkción dolgoztunk, és buszra szálltunk, hogy elmenjünk bevásárolni. Neki nagyon jó csápjai vannak, rögtön megérezte, hogy nagyon szorongok, rám nézett, és azt mondta: „nem kell szégyellned, ha nincsen pénzed". Csak ennyit mondott, és én rájöttem, hogy nem kell megpróbálni átfogni a szakadék két szélét, hanem ki kell választani az egyiket. Sorsfordító pillanat volt.
Feladtam a félállásom a magyar.film.hu-nál, ahol akkoriban szerkesztőként dolgoztam, és teljes erőmmel a színházra koncentráltam. Iszonyú nehéz időszak jött, de nem sokkal később mégis be tudtunk költözni a társulatommal a Hegedű utcai Tűzraktérbe. 2008 és 2011 között igazi aranykorszakot élhettünk meg ott.
Mennyiben változott az alkotói felfogásod, a színházhoz való hozzáállásod azáltal, hogy már nem egy nagyobb társulattal dolgozol?
Amikor mindenért egy ember a felelős a színpadon, az elég nagy teher, de vonzó kihívás is. Nagyon féltem, amikor először merészkedtem nézők elé az első monodrámámmal, a hosszú című Factura Lamiaceae?-val, amit én írtam, rendeztem és játszottam is.
Azt hittem, unni fogják, ki fognak nevetni, hogy mik ezek a lírai ömlengések, mi ez a humortalan pátosz. És ehhez képest Inárcson, az első igazi munkabemutatón dőltek a röhögéstől, és tudtam, hogy nem azért, mert kinevetik, ahogy bénázok – bár bénáztam –, hanem mert ez az előadás tényleg nagyon vicces a maga módján, és sokrétegűen humoros. És közben az emberek lelkét is meg tudja fogni. Három évig műsoron is maradt utána.
Hogy látod íróként a magyar drámairodalom helyzetét?
A drámairodalomnak nem az a feladata, hogy szöveggyártó műhely legyen a színházak számára. A színházak nagyon ritkán tűznek műsorra kortárs magyar drámákat, és ha fel is vállalnak ilyet, akkor általában előre felkérnek valakit az adott darab megírására. Persze kell próbálkozni és megírni, amit nem lehet nem megírni, de azzal szembe kell nézni, hogy ezeknek a színműveknek a nagy része a fiókban vagy jobb esetben egy-egy drámakötetben, folyóirat-mellékletben fog maradni.
Örülnék, ha például az Örkény- és a Móricz-ösztöndíjasok munkáit évente egy-egy antológiában el lehetne olvasni, és nem csak magam miatt: engem nagyon érdekelnének a többiek munkái, és jó lenne látni évről-évről valamiféle keresztmetszetet arról, ki miről és hogyan gondolkodik a színház és az irodalom határvidékein.
Azért időnként dolgozol más szerzők szövegeivel is, például néhány évvel ezelőtt bemutattad Weiner Sennyey Tibor Diogenész című monodrámáját.
Igen, Tibi közel tíz éve nagyon jó barátom. Látta annak idején az Oberon világai című előadásunkat, ami a Szentivánéji-átiratunk volt. Közölt is egy mélyrelátó kritikát róla, és később megkeresett, hogy szeretne írni egy drámát Szapphóról, a görög költőnőről, és nekünk adná, ha lenne kedvünk megcsinálni. Nekem imponált, hogy egy kortárs író felkér ilyesmire, ezért örömmel mondtam igent.
Ezt a darabot aztán meg is csináltunk, még Granadába is eljutottunk vele. Később lett még egy közös előadásunk, aztán megszületett a Diogenész, amit kifejezetten rám írt, így könnyen tudtam vele azonosulni.
Második alkalommal nyerted el idén az Örkény-ösztöndíjat. Mivel pályáztál tavaly, és min dolgozol jelenleg?
Tavaly azt találtam ki, hogy az ösztöndíj időszaka alatt két darabot írok meg. Először egy monodrámát Pusztai Lucára, akivel már többször dolgoztam együtt. Ebből csináltam volna egy elágazást, vagyis a monodráma első jelenete közös lett volna egy másik, több szereplős darabbal, ahol a cselekmény másfelé kanyarodik, mint a monodráma esetében.
Végül a monodráma helyett egy kétszereplős darab született, amit meg is csináltuk tavaly a Patyolatban. Azt hiszem túlságosan borúsra sikerült. Utána megírtam ennek a sokszereplős változatát is Túlélők és tanítványok címmel. Ez a darab már nem annyira nyomasztó, sokkal több humort engedtem bele, mint az elsőbe, és jóval nagyobb adag reményt is. Jó lenne valamikor színpadra állítani, de erre a független szférán belül – ennyi szereplővel – nem nagyon lesz lehetőség.
Idén egy modern moralitásjátékkal pályáztam. Én vagyok a főszereplője: egy negyvenéves férfi, aki megpróbál elszámolni a múltjával, és újraépíteni darabokra szakadt személyiségét. A címe: Likvidátor, a felszámoló. Abszurd és groteszk humor, spontán rímek, szójátékok és végtelen irónia jellemzi.
A terv, hogy végigmegyek benne eddigi életszakaszaimon és választási lehetőségeimen, hogy megértsem, kicsoda is vagyok én. Kivé, hogyan formált az idő? Vannak-e megkérdőjelezhetetlen értékek, melyekkel kapcsolatban nem lehet kompromisszumokat kötni? Vagy jobban tesszük, ha alávetjük magunkat a korszak sodrásának, a pillanatnyi érdekeknek? Végső soron talán ezek a választások alakítják ki az ember valódi arcát.
Egy idő után észrevettem, hogy a főhős, Olivér, elkezdett önálló életet élni. Már nem magamat látom benne, a figura lassan Akárkivé változik. Magam sem tudom még, hová fogunk eljutni a végére. Csak annyit tudok, hogy a tétek jelenetről jelenetre nőnek.
Mi az, amiben a legjobban segít téged az ösztöndíj?
Nagyon jó, hogy az ember egy évig nyugodtan dolgozhat valamin, az idő a legfontosabb. Nem kell kapkodni, megkövetelheted magadtól a maximumot. Ennek köszönhetően megtehetem, hogy mondjuk egy hónapig csak a könyvtárban ülök. Vagy hetekre félreteszem az irományt, hogy aztán friss szemmel nézzek újra rá, és írjam tovább.
Emellett lehetőségünk volt arra is, hogy a kuratórium egy-egy tagjától mentori segítséget kapjunk.
Az én mentorom már tavaly is Térey János volt, akinek nagyon sokat köszönhetek. Nem is annyira a készülő darabról beszélgettünk, hanem minden másról: irodalomról, politikáról, és persze színházról is. A halála nagyon megrázott. Úgy döntöttem, nem keresek mást, ő marad a mentorom, még ha egy másik világból is, vagyis innen belülről, de folytatjuk, és amikor kell, beszélgetünk.
Eddigi pályád során mire vagy a legbüszkébb?
A büszkeség kevésbé jellemzi az érzéseimet, ha visszagondolok az elmúlt több mint 20 évre. Talán egy dolog mégis: a régi társulataimban volt pár ember, akiknek annak idején valóságos Noé bárkája volt ez az egyetemi színpadozás. Amolyan özönvizes idők voltak ezek: többen jártak ugyan valamilyen színistúdióba, de nem voltak elégedettek az ott kapott tudással, a színművészeti kapui pedig (még) nem tárultak ki számukra. Egyfajta menedék volt ez nekik és nekem is, ahol tudtunk színházat csinálni, míg mindenki megtalálta a maga útját. Néhányan azóta is a színházi pályán maradtak.
Arra is büszke vagyok – rosszul hangzik, de vállalom – , hogy néhány embert sikerült letéríteni a pályáról. Ez tényleg fontos. Cserje Zsuzsa dolgozott velünk néhányszor dramaturgként, és többször előfordult, hogy odasúgta nekem, hogy „figyelj, nagyon rossz, amit csinál, nem hitetheted el vele, hogy jó". Rájöttem, hogy tényleg erkölcsi kötelesség megmondani valakinek, ha valami nem működik. Mert nem hagyhatom, hogy pazarolja a saját és mások idejét, és mert bizonyára ő is meg fogja majd találni a helyét a (színházi) világban, csak máshol.
Rám például legutóbb Sziveri János költészete, hihetetlen érzékenységű, ugyanakkor groteszk lírája hatott nagy erővel, és az emögött sejthető személyiség. Emellett gyerekkori élményem az Odüsszeia, amihez időnként mindig vissza-visszatérek. Sokszor hagyom, hogy sodorjon az élet, hasson, aminek hatnia kell, legyen az egy tévésorozat, regény, vers, festészet, tanulmány, filozófia vagy politikai vitaműsor.
Aztán ott vannak a kocsmák is. Kevés lehetőség van manapság oldott, mégis elmélyült vagy mélyíthető találkozásokra, és a kocsma amolyan profán szentélyként erre ideális helyszín. Épp ezért az utóbbi években majdnem minden előadásomban és darabomban szerepel legalább egy kocsmajelenet.
Mik a terveid? Mi jelentene szakmai kiteljesedést?
Őszre be szeretném fejezni a Likvidátor szövegkönyvét, és párhuzamosan el kell kezdjem valahogy menedzselni, mert jövőre meg is szeretném valósítani – ehhez csupán még vagy tíz színész és egyéb munkatársak kellenek, próbahely, díszlet, idő, energia, lefordítva pénz, pénz, pénz. Emellett erősíteni kell a Patyolatot, ami jórészt szintén csak anyagi kérdés, a lehetőség adott.
Hosszú távú célként pedig azt szeretném, ha mindig lennének új kihívásaim. Nemrég erről beszéltünk Weiner Sennyey Tiborral. Én azt mondtam, azért kell várat építeni, hogy utána az ember kirohanhasson belőle. (Nevet.) Ezt most is így gondolom.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
Izsó Zita
