Szembeállítható-e egymással a gyerek- és a felnőttirodalom? Legyen-e az iskolai kötelező olvasmányok között több kortárs gyerekkönyv? Milyen módszerekkel lehetne a gyerekkel megszerettetni az olvasását az iskolában és otthon? Mely könyvek hozhatnak kedvet az olvasáshoz alsó tagozatban, felsőben és a középiskolában? Hogyan dolgoznak fel tabutémákat a gyerekkönyvek? Számtalan olyan kérdés, amely foglalkoztatja a szülőket és a pedagógusokat. Mindezeket és még ennél is több dilemmát és problémát jár körbe a Mesebeszéd ? A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve című tanulmánykötet, amelynek szakértői gyakorlati segítséget, útmutatást kívánnak adni a szülőknek, tanítóknak, tanároknak, gyerekkönyvtárasoknak, kiadói szakembereknek és író, illusztrátor kollégáknak. A kötet olyan témákat taglal, mint a gyerekirodalmi kánon, az olvasóvá nevelés, a kötelező olvasmányok, a gyerek- és ifjúsági könyvkiadás, a magyar mesekutatás kezdetei, a gyermekkönyv-illusztráció szerepe. A kötetet mi is olvastuk, hogy bepillantást adhassunk az olvasóinknak néhány témába.
Hogyan talál egymásra egy jó könyv és az olvasó?
Már az előszó gondolatébresztő, ahogy összefoglalja a gyerekkönyvkiadás és gyerekirodalom jelen helyzetét hazánkban, és ezek mentén felvázolja a fő problémákat. Hiányzik például nálunk a kiadói-állami-iskolai kooperáció rendszere, amely a skandináv országok modellje, és az iskolát és a könyvtárhálózatot használja a kortárs gyerekkönyvek terjesztésére. Ezzel szemben sajnos a magyar állam, iskola és könyvtár nem tud részt venni vagy nem akar részt venni egy ilyen sokszereplős játékban, ezért ?véletlenszerű, hogy a kortárs magyar gyerekkönyv-kínálatból mi jut el a kölcsön- vagy iskolai könyvtárakba, a gyakorló pedagógusokhoz? ? írja előszavában Hermann Zoltán, a kötet egyik szerkesztője. Ugyancsak gond, hogy hiányzik a rendszeres gyerekkönyv kritika. Inkább csak mindent dicsérő könyvismertetések jelennek meg kispéldányszámú, ajánló lapokban és kis látogatottságú honlapokon. Így azonban a magyar szerzőket, illusztrátorokat foglalkoztató kiadók nem tudnak széles olvasóközönséghez eljutni, az olvasókat pedig szintén hátrány éri, hiszen nem tudják a hatalmas gyerekirodalmi kínálatból kiszűrni, melyek közvetítenek értéket, és melyek a legjobb, legmegfelelőbb művek a különböző korosztályú gyerekeiknek.
Kérdés azonban: akkor mi lehetne az a csatorna, amely megfelelően közvetíthetné a gyerekirodalmat? Hermann Zoltán a Vázlat a magyar gyerekirodalom történetéhez című tanulmányában leszögezi: nyilvánvalóan az iskolai kánon az irodalom közvetítésének leghatékonyabb eszköze. Csakhogy a jelenlegi kötelező és ajánlott iskolai olvasmányokkal számtalan probléma merül fel. Például az, hogy még mindig kiugróan magas a klasszikusok aránya ? jegyzi meg Hansági Ágnes, a kötet egy másik szerkesztője tanulmányában. Hogy ez miért okozhat gondot?
Hansági Ágnes kifejti, hogy a klasszikus művek távoli, múltbéli világa nyelvileg és sokszor tartalmilag is idegen a gyerekolvasó számára. Az időben tőlünk távoli és éppen ezért idegen világtapasztalatot, műveltséget és nyelvet ?beszélő? klasszikus irodalmi szövegek nem alkalmasak arra, hogy segítsenek egy gyereknek gyakorlott olvasóvá válni.
Ezek a művek nem lehetnek beavató olvasmányok, hiszen nem tapasztalhatja meg az olvasás örömét az a gyerek, akinek folyamatosan ?szótáraznia?, kérdezgetnie kell, hogy megértse a szöveget ? tudjuk meg Hansági Ágnestől, aki leszögezi: ?a gyerekirodalom az utóbbi másfél évtizedben kínosan divatos témává lépett elő. Kínosan, mert amint a labdarúgásnak, úgy a gyerekirodalomnak is sok millió ?szakértője? van ma Magyarországon.?
Nem mindent tud elolvasni a gyerek
Hasonlóra utal Fenyő D. György magyartanár is, amikor azt mondja: ha a kötelező olvasmányokról esik szó, ?az érzelmek, elvek és ízlések közötti különbségek azonnal fontosakká válnak, az indulatok felszikráznak, a rádió, a tévé és az újságok azonnal hírül adják a vitát?. De miért érdekli ez a téma ennyire a szélesebb közönséget? Fenyő D. György nem csak ezt a kérdést érinti tanulmányában, hanem azt is, mi történik akkor, ha olyan szöveg része a tantervnek, amely túl nehéz a gyerekek számára. ?Ha a Nemzeti Alaptanterv előírná a Csongor és Tünde tanítását minden magyar középiskolában, az a tradíció és az esztétikai érték felől nézve nem lenne indokolatlan ugyan, de mindenkit rossz helyzetbe hozna. A művet a magyar középiskolások zöme nem tudja elolvasni.? Ez pedig arra kényszeríti a tanárokat, hogy úgy tegyenek, mintha a diákjaik el tudnák olvasni a könyvet, és csak tanítanak róla egy elemzést, amely nem teszi a gyereket értő olvasóvá.
Fenyő D. György végigveszi azt is, hányféle változatban válhat egy mű kötelezővé. Nem tartja például elvetendőnek azt az elképzelést, hogy csak részleteket kelljen olvasni azokból a művekből, amelyeket a tradíció és esztétikai értékük miatt fontosnak tartunk, viszont a gyerekek nem tudnák végigolvasni. Jelenleg is így van ez az Odüsszeiával, Isteni színjátékkal, Szigeti veszedelemmel, és eszerint lehetne csak részleteket feladni a Csongor és Tündéből vagy például a Bánk bánból. ?Hátrányosabb szociokulturális hátterű diákok és osztályok nem tudják végigolvasni Az ember tragédiáját, de egy részlet elolvasása után mégis érvényesen lehet beszélni róla? ? magyarázza tanulmányában Fenyő D. György.
Jó ötlet a film a kötelező helyett?
Az átdolgozásokat sem tartja egytől egyig megvetendőnek. Mielőtt elutasítanánk őket, gondoljunk néhány klasszikus átdolgozásra, mint Radnóti Miklós Don Quijote-átdolgozására vagy Szabó Árpád A trójai háború című, a két eposz történetét elmesélő könyvére ? figyelmeztet a pedagógus. És mi a helyzet a filmekkel?
Gyakori, hogy a tanárok, miután tudomásul vették, hogy diákjaik nem fogják tudni elolvasni és értelmezni a kötelező olvasmányt, megnézetnek velük egy filmfeldolgozást. Csakhogy a klasszikusokból készült régi filmek a mai gyereknézőknek általában lassúak, vontatottak, unalmasak.
Így általában a filmnézés kudarccal végződik, mert a diákok egy másik műalkotással találkoznak, és azt a következtetést vonják le, hogy a könyv is olyan unalmas, vontatott lehet, mint a film ? magyarázza a magyartanár, aki arról is ír, mi a helyzet a kivonatokkal. Néhány oldalban elmesélni lehetetlen egy többszáz oldalas könyvet, egy zanza nem tud visszaadni semmit az eredeti műből, ráadásul azt a tévhitet kelti a gyerekben, hogy ismeri a művet, csupán azért, mert elolvasott róla pár oldal tartalomleírást.
?Arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy konkrét diákoknak és konkrét diákcsoportoknak szóló, élményt és örömet jelentő könyvek kerüljenek a diákok kezébe? ? hangsúlyozza Fenyő D. György. Mint írja: nagy jelentősége van az első néhány olvasmány kiválasztásának, hiszen: ha a diákok azt tapasztalják, hogy a kötelező olvasmányok érdekesek számukra, el tudják őket olvasni, akkor sokkal valószínűbb, hogy valóban elolvassák a feladott műveket. A magyartanár javaslatokat is tesz arra tanulmányában, mely könyveket lehetne ajánlani a gyerekeknek alsó tagozatban, felsőben és középiskolában. Az olvasási kedv felkeltésére nemcsak ő, hanem Pásztor Csörgei Andrea és Pompor Zoltán is ad javaslatokat tanulmányában.
Dobj el mindent, és olvass!
Az olvasóvá nevelés hazai és nemzetközi jó gyakorlatai című fejezetben kiemelik, hogy ?az olvasás technikájának, szeretetének, élvezetének átadása közös feladata az iskolának, a szülőnek, a könyvtárosnak.? Éppen ezért fontosnak tartják, hogy a felolvasások a mindennapi rutin részévé váljanak, és akkor se hagyják abba a szülők, amikor a gyermek már iskolába került. Az iskolai olvasásnépszerűsítésre szintén bemutatnak néhány érdekes és jól bevált programot, módszert. Ilyen például a drámapedagógia, amelyhez néhány konkrét játékot is találunk a tanulmány végén, valamint a Dobj el mindent, és olvass! című rendhagyó olvasásnépszerűsítő program, melynek lényege, hogy
ha a nap bármely szakaszában megszólal egy speciális csengő, akkor minden diák, pedagógus, technikai dolgozó leteszi a munkát, és előveszi a könyvét. Mindez a komáromi Munka Utcai Alapiskolában például már kipróbált és bevált módszer.
A kötet minden egyes tanulmányából lehetne idézni, számtalan szakmabeli adja át tudását, kutatási témáját az olvasónak. A kötetet Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Mészáros Márton és Szekeres Nikoletta szerkesztette ? mindegyikük tanulmányával találkozhatunk a kötetben. A mű hiánypótló, és remélhetőleg sokat segít majd a gyerekirodalommal kapcsolatos további kutatások és diskurzus elindításában.
Wéber Anikó
Mesebeszéd ? A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2017.
Fotó: pixabay.hu
