A rendező mesélt arról, hogy három tanárának: Petrovics Emilnek, Nádasdy Kálmánnak és Békés Andrásnak – aki az osztályfőnöke volt az egyetemen – köszönheti az operákkal való bensőséges kapcsolatát. – Petrovics Emilnek sokat köszönhetek, többek közt az első rendezésre szóló felkérést a Magyar Állami Operaházban, hiszen a Salome bemutatásakor ő volt a főigazgató. Vele azonban jóval korábban volt egy roppant kellemetlen emlékem. Nagyon jó barátságban voltam Márta István zeneszerzővel, aki akkor Petrovics növendékeként tanult a főiskolán. Akkoriban közösen vittünk egy – ma úgy mondanánk – alternatív alkotói csoportot, és István úgy gondolta, hogy a zeneszerző vizsgájára összehoz egy performanszt, ami a következőképpen nézett ki. Bementünk ketten a próbaterembe, István a zongorához ült, én pedig bevittem egy tepsit, amit megtöltöttem vízzel, kis papírhajókat hajtogattam, amelyeket rátettem a tepsi szélére. Amikor István jelt adott, fújtam egyet, elindult az első papírhajó, majd a második… Tovább viszont nem folytathattuk, mert Petrovics Emil rákvörösen felpattant, és azt kiabálta: – Ez nem zene és nem művészet! – Majd kiviharzott, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy azt hittem, kiszakad a tokkal együtt.
Eltelt pár év, és a rendezői felvételi vizsgán Szikora János egyszer csak Petrovics előtt találta magát. – Gondoltam, ezt a játszmát elvesztettem. De jó voltam zenetörténetből, és láttam, hogy kezd megenyhülni, s amikor néhány taktusból felismertem Bruckner VI. szimfóniáját, felcsillant a szeme, rám mosolygott, és azt mondta: – Maga volt az a papírhajós, ugye? – Később erről soha többet nem esett szó köztünk.
Szikora János első két vendége a Magyar Állami Operaház egykori és jelenlegi főigazgatója: Szinetár Miklós és Ókovács Szilveszter volt.
Szinetár Miklós arról beszélt, hogy egész másként rendez zenés darabot, mint prózai alkotást. – A prózai előadásban a rendező maga határozza meg a dinamikát és a ritmust, míg ez a zenében elő van írva. Az esetek többségében az operarendező nagyon ki van szolgáltatva a karmesternek, főleg akkor, ha a darabot rendezi, és nem rendezői művészetet ad elő. Mert ha utóbbi esetben a közönség fenn ül a színpadon, a darabot a nézőtéren játsszák, és az énekesek alsónadrágban szaladgálnak, akkor nyilvánvalóan azt fogják nézni.
Ókovács Szilveszter megjegyezte: Kovács János karmester is aggályokat fogalmazott meg a Faust próbafolyamatai alatt a lengyel rendező elképzeléseiről, amelyek bizonyos jelenetekben – a karmester szerint – hátrányba hozzák az énekeseket.
Szinetár Miklós megjegyezte: sokat veszekedett karmesterekkel az elmúlt évtizedekben. – Ilyen, hogy rendező meg rendezés nincs. Ez egy 150 éves foglalkozás, és mindenki mást ért alatta. Én például úgy tudok rendezni, ha kívülről tudom az operát. Próza esetében ez nem így van, ott van előttem a példány, de ha egy operarendező előveszi a kottát, az nálam már leírta magát.
Majd az Operaház vezetésének nehézségei kerültek szóba, mire Szinetár egy bonmot-val felelt: – Fodor Lajos operakritikus írta korábban, hogy aki megpályázza az Operaház vezetését, az már be is bizonyította az alkalmatlanságát erre a pozícióra.
Ókovács Szilveszter hozzátette: 1230 alkalmazottuk van, ha mindenkit – az énekeseket, statisztákat is – beleszámolná, 1500 fölött lenne a létszám. – Sokan vagyunk, és a díszletasztalostól a jogászon át mindenki primadonnává válik, annak árnyoldalával és érzékenységeivel. Közben pedig ez jó is – jegyezte meg –, mert mindenki fontosnak tartja a közös ügyet. Csak hogy sajnáltassam magunkat: operaházat még rosszul vezetni is nagyon fáradságos.
Szinetár Miklós szerint az érzékenységek mellett nehézséget jelent az is, hogy az operát irigység veszi körül, mert drága. – Rettenetesen nehezen fogadják el, hogy egy nagy busz, amelyik száz embert számít, az többet fogyaszt, mint egy Trabant – fogalmazott.
A varázsfuvola harminc évvel ezelőtti, Miskolcon debütált, majd az Operában is bemutatott előadásáról azt mondta: a befejezését különösen szerette, és később maga is hasonlóan rendezte meg. – A darab végén győznek a szabadkőművesek, és következik egy himnusz, ami a személyi kultusz ünneplése, és ezt mindig mindenütt nagyon komolyan vették. Mozart azonban ennél sokkal jobb szerző volt: a zenében mutatott egy fricskát. – Hiába éneklik, hogy üdv, hiába a mennybemenetel, a dicsőítés, a kulisszák mögül kikukucskál a szerző, és azt mondja, hogy egy nagy túrót…
Ókovács Szilveszter mesélt Az aranyműves boltja című előadásról, amelyet Szikora János rendezett 2021-ben. – Az 1956-os forradalom hatvanéves évfordulójára felkértük a nagy lengyel zeneszerzőt, Krzysztof Pendereckit, hogy komponáljon egy művet. Az évforduló közeledtével azonban nem történt semmi, így elzarándokoltam Krakkóba, hogy megtudjam, hogy áll a darab. Mikor a vacsora végére értünk, elővett a zakójából egy sajtpapírt, és felolvasta magyarul a Piros a vér a pesti utcán-t, és hozzáfűzte: arra gondolt, hogy ez egy ária lesz. Már akkor láttam, hogy ebből nem lesz semmi, így egy újabb ajánlattal éltem, hogy az előlegként átutalt összeget ne kelljen visszakérnem, mert az roppant kínos. Azt javasoltam, hogy az ő gyerekkori jóbarátja, Karol Józef Wojtyła, a későbbi II. János Pál pápa darabjához passzítanánk az ő korábbi zeneműveit. Így született meg az előadás.
Szikora János később arról mesélt, hogy volt egy csodálatos magyar–latin szakos tanára, Kovács tanár úr – ők csak öreg Kovácsnak hívták –, aki télen-nyáron kihajtott nyakú fehér ingben járt, és felhívta magához a számára kedves tanítványait. A felesége, Ella néni süteményekkel és teákkal lakatta jól őket, míg fiuk a szomszéd szobában gyakorolt. Ebből a fiúból lett később a Kossuth-díjas karmester, Kovács János.
Az első nagyoperai rendezése a Salome volt, amelynek karmestere Kovács János volt, aki a karmester és rendező vitáit firtató kérdésre elmondta, neki az a sóvár vágya, hogy egy tervezett premier előtt egy évvel a karmester és a rendező ott legyen a produkció bölcsőjénél. – A rendező és a karmester között nem lehet nézeteltérés, csak akkor, ha a mai világ trendje szerint járunk el. Vagyis a rendező megérkezik két hónappal a bemutató előtt, a karmester három héttel előtte, és döbbenten látja, hogy „uramisten, mit csinált a rendező”, és tépik egymás haját.
Majd arról beszélt, hogy felesége, a tíz éve elhunyt opera-énekesnő, Sudlik Mária első szerepe a Poppea volt. Valamelyik énektanára azt mondta neki, hogy szégyen a karmesterre nézni. Az egyik reggel kérdeztem, hogy ki vezényelte az esti előadást, mire rám nézett, és nem tudta megmondani.
A Salomét alakító Rálik Szilvia arról beszélt, hogy nagyon be kellett osztani az erejét, mert ragaszkodott ahhoz, hogy végigtáncolja a csaknem tízperces fátyoltáncot. Majd felidézett egy történetet a már említett A varázsfuvola-előadásról, amelybe később állt be. – Eljutott hozzád a hír, amikor felgyújtottam a függönyt? – kérdezte Szikora Jánost. – A három dáma háromágú gyertyatartó kandeláberrel jött be a színpadra, amit egy ponton oldalt le kellett tennünk. Egyszer csak halljuk hátul az ügyelőt a hangosbemondóban, hogy porral oltót hozzatok. Te jó isten – gondoltam –, ki tudja felgyújtani a színpadot? Aztán kiderült, hogy én raktam le túl közel a gyertyát a függönyhöz. El tudják képzelni a helyzetet, hogy amíg Tamino énekli az áriát, a közönség kiabál, hogy tűz van, Tamino pedig tőből letépi a függönyt, és az ária közben eltapossa?!
Kovácsházi István, aki Taminót játszotta A varázsfuvola miskolci előadásában, arról mesélt, hogy a premier után nagyon szélsőséges reakciók érkeztek. – Sokan jöttek a bemutatóra Budapestről. A miskolci színházban a negyedik emeleten van a büfé, és a hosszú folyosó végén bokszok vannak. Ott ültünk a többi énekessel, mikor megjelent Petrovics tanár úr, odajött, gratulált, majd azt mondta: – Kell beszélnem a Jánossal, mert ez egy katyvasz, fogalma sincs róla, hogy mi A varázsfuvola. Séta, jött Szinetár tanár úr: – Remek! Ez az előadás, ez valami fantasztikus!
