Vasarely sosem látott plakátjai

Mindig nagyon bénának érzek egy kiállítást a páratlan jelzővel illetni, de ez a mostani tényleg az, több szempontból is. Egyrészt, mert ilyen tárlat korábban sohasem volt: Vasarely kiállítási plakátjait és az azokat ihlető eredeti műalkotásokat vagy nyomatokat még sosem láttuk ilyen formában egymás mellett. Ami nemcsak azért izgalmas, mert ez a rendezés egyszerre láttatja Vasarely alkotói és tervezői arcát, hanem mert rámutat arra is, hogy a médiumváltás miként módosíthatja az adott mű jelentését. Amikor az eredeti műtárgy poszterré válik, akkor a sokszorosíthatóság következtében kivész belőle az, amit Walter Benjamin az aura fogalmával írt körül. Az autonóm műtárgyból alkalmazott grafikusi termék válik, ami ugyan nem devalválja az értékét, csupán át- és újraírja azt. Ám mivel ezekből a plakátokból ma már csak egy-egy vagy mindössze néhány darab létezik, ezért ezek a kiállított tárgyak ebben a korban és ebben a térben mégis műtárgyként viselkednek, ami aztán komplexszé teszi a kontextust.

Vasarely maga is sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel: 1955-ben fogalmazta meg az úgynevezett Sárga kiáltványt, amelyben a tervezőgrafikusként indult művész alkotói hitvallásának téziseit fogalmazta meg. Ebben nagyon pontosan reflektált a sokszorosításban rejlő esztétikai értékre, de az is világos, hogy az eredeti és a másolat felcserélhetőségének dilemmája őt is foglalkoztatta. Azt mondta, hogy „bármilyen művet alkossunk, egy eredetinek mindig kell lennie” – tehát nem mondott le az aura kreálásáról, miközben ezeket az egyedi műtárgyakat kiindulópontnak tekintette, amelynek funkciója van, mégpedig: hogy szolgálja az adott kiállítást.

Ezek a plakátok kvázi „karrierdokumentumokként” is felfoghatók, hiszen a rajtuk szereplő információkból mintegy összerakható az is, hogy Vasarely hírneve és brandje hogyan épült fel fokozatosan az évek során. A kiállítás első részében szerepel Victor Vasarely első párizsi kiállításának plakátja, amit közvetlenül a második világháborút követően rendeztek meg a Galerie Denis Renében, aztán a térben szinte tapinthatóvá válik, ahogy Vasarely egyre nagyobb hírnévre tesz szert, a plakátok helyszíneiből leolvasható, miként válik Európa szerte ismertté. A plakátok a művész 1948 és 1989 között rendezett kiállításait idézi meg, miközben ezek segítségével nézőként is izgalmas barangolásba kezdünk a különböző országok és városok kulturális intézményeiben. A kontextus azért is érdekes, mert képet ad arról, hogy az adott helyszín vagy időszak technikai fejlettsége vagy épp financiális lehetőségei milyen megoldásokat tettek lehetővé. Emiatt olykor az adott kompozíció egészen eltérő kvalitásban jelenik meg.

A kiállítás további zsenialitása, hogy Vasarely motívumainak kialakulását és fejlődését is végigkíséri. A fent említett párizsi kiállítási plakáton még egy, a képteret diagonálisan átszelő sárga, ovális formát látunk, ami a művész Belle-Isle korszakának közvetlen származéka. Ebben a periódusban az észak-franciaországi tájból nyert inspirációt kompozícióihoz, amelyek még sokkal organikusabbak, mint a későbbi op-art művek. Külön egység foglalkozik a Canopus-formával, és azzal, hogy az miként csúcsosodott ki az évek folyamán, de a Zebra-téma is hasonlóképpen jelenik meg a kiállításban. A tárlat világossá teszi azt is, hogy az alkotó miként talált rá a kinetikus művészetre, hogyan kapcsolódott Malevics szellemiségéhez, vagy hogy miként kezdett el modulárisan kompozíciót építeni.

Ezt követően a Hódolat a hatszögnek korszakába sorolható kompozíciókat látunk, amelyeken sejtszerűen kapcsolódnak egymáshoz az azonos méretű, izometrikus axonometria szabályait követő négyzetek. De külön teret kaptak a V betűt megjelenítő plakátjai, valamint a kockákkal operáló kompozíciói is. A kiállításban jól lekövethető Vasarely formák iránti érdeklődése, ugyanakkor látszik az is, hogy a természet absztrahálását követően hogyan alakult az érdeklődése a kinetikus művészet, majd az op-art irányába. E térben haladva az is világossá válik, hogy a művész milyen autentikusan mászkált egyik médiumból a másikba, mennyire változatos a képalkotási módszere.

És ugyan egy adott motívum nagyon sokszor szerepel e térben, azonban mégsem azok ismétlődését vesszük észre, hanem sokkal inkább azt, hogy az egymás mellett szereplő munkák izgalmas párbeszédbe lépnek egymással, sokféle művészetteoretikus kérdést felvetnek, miközben az adott komponens felhasználhatóságának sokrétűségére is rámutat ez a rendezés.

A kiállítás amiatt is must-see, mert egy francia műgyűjtő, Bruno Fabre kollekciójából válogat, így korábban nem igazán volt látható, sőt feltehetőleg ezután sem lesz erre lehetőség.

A kiállítás április 28-ig megtekinthető a Vasarely Múzeumban.

Fotók: Vasarely Múzeum