Vasarely bő egy generációval volt idősebb Fajónál, aki számára fontos példaképpé lett a Párizsba emigrált op-art-mester. 1968-ban a Fészek Művészklubban még kiállítást is rendezett a műveiből, saját képeinek absztrakt nyelve pedig sok esetben rokon Vasarelyével. Ahogy a mostani tárlat kurátora, Rieder Gábor is rámutat a kísérőszövegben: a geometrikus mintázatok, a szemkápráztató motívumok, a gyáripari modernséget idéző tiszta formák mindkettejük œuvre-jében fellelhetők.
A két alkotó Párizsban találkozott először, Vasarely marasztalta is Fajót, munkát ajánlott neki, ő azonban ragaszkodott a gyökereihez, így bár egészen hasonló nyelvet beszéltek, különböző pályaívet futottak be. Vasarely lett a disszidens, a hatalmas stábbal dolgozó alkotó, a szupersztár művész, Fajó viszont megmaradt a kelet-európai lét útvesztőiben. Hazajött, itthon maradt, de sosem veszítette el a kapcsolatot Vasarelyvel, sőt, a nyolcvanas években számos művét sokszorosította szitanyomással. Tulajdonképpen erről a „kollaborációról” szól a HAB kiállítása.
Nagyon érdekes látni ezeket a nyomatokat, amelyek mindkét alkotó zsenijét őrzik: tervező és kivitelező jelenik meg, a kompozíciók ötlete Vasarelytől származik, ám a „kéznyom” Fajóé, vagyis pontosabban az 1974-ben alapított Pesti Műhelyé, ahol ugyan barkácsmódszerekkel készültek a nyomatok, ám minőségük vetekedett a nyugati lapokéval.
Az első fecske a Bartóknak dedikált nyomat volt, amelynek megbízását azért kapta Fajó, mert az állami Athenaeum Nyomda nem tudott megbirkózni a feladattal: a bonyolult minták és az aprólékos egyenesek kifogtak rajtuk. A Pesti Műhely viszont szépen letisztázta a színeket, az ezüst kontúrok és a kék kitöltő felületek szépen elkülönülnek egymástól. Ezután következett az első nagyobb léptékű vállalkozás, a Bartók-mappa: tíz szitalap, kilencven példány, ráadásul a lapok mellé egy-egy költő kapcsolódó verse került. A tíz lap formailag, motívumvilágát és színeit tekintve is igen változatos, izgalmas hozzájuk olvasni a költeményeket, amelyek mind Bartók előtt tisztelegnek.
A második szitamappa 1984-ben készült el, Vasarely hetvenötödik születésnapja tiszteletére (az csak később derült ki, hogy a disszidens művész más születési dátumot használt az életrajzaiban). Ennek anyaga vizuálisan egységesebb, nyilvánvalóan azért is, mert Vasarely egy adott korszakából válogatott. Ahogy Rieder Gábor írja: „A motívumok azt a »hiperugrást« illusztrálják, ahogyan Vasarely maga mögött hagyta a látványelemekből (...) absztrahált sematikus képteret, átugorva a nonfiguratív matematikai űrbe.” A négyszögek, háromszögek és íves formák dinamikussá teszik ezeket a műveket, a fragmentumok töltik meg mozgással a képet. A HAB kiállításán látható az a két nyomat is, amelyek végül nem kerültek be ebbe a mappába: egy kései Vega-mű, valamint egy lila-sárga kontrasztra építő popos munka. Ezek az 1985-ös kiadásban már szintén benne voltak.
A következő projekt az 1985-ös Vega-mappa volt: nyolcat tartalmazott a kidomborodás illúzióját keltő, sakktáblaszerű struktúrából építkező motívumból, amely már a harmincas évektől érdekelte Vasarelyt, a hetvenes évektől pedig metaforaként használta a táguló univerzum, valamint a végtelenség vizuális megjelenítésére. A Vega-motívum törte meg a szigorú struktúrát, a matematikai hidegséget a játékosság irányába terelve.
Az utolsó Vasarely-mappa 1989-ben készült el, amikor a mester már kikerült a globális érdeklődés fókuszából, itthon viszont épp tetőzött a vele kapcsolatos láz. Az ötvenes évek címet viselő mappa tíz lapja (plusz kettő, amely végül szintén kimaradt) a Rákosi-kor sötétségét szimbolizálja. Fajó nagyon lelkesedett e sorozatért, számára ezek a kompozíciók a korai, erősen geometrizáló, még az op-art előtti korszakhoz való visszatérést jelentették, „amikor a Denfert-Rochereau metróállomás csemperepedései vagy a gordes-i látkép geometrikus cikcakkjai nonfiguratív kompozíciókként születtek újjá”.
Az emeleti kiállítótérben szerepelnek még azok a pleximultiplikák, amelyek a néző haladásának köszönhetően válnak kinetikus szobrokká. A layerek egymásra illesztésével ugyanis létrejön egy olyan struktúra, amely minden szögből másmilyennek mutatja magát, a szeletekre bontott képmezőnek köszönhetően pedig a kompozíció maga mögött hagyja a statikusságot, nem lesz egyetlen fix állapota sem, folytonosan változik a befogadó elé táruló látvány. További izgalmat jelent, hogy a megvilágítással képződő árnyék által a műtárgy határai is elmosódnak.
Vasarely utolsó és egyetlen acél multiplikájával zárul a sor, amelyet Fajó a Binder Stúdióval közösen készíttetett el, Vasarely Capella-művét használva kiindulópontként. Nem hommage, hanem kollaboráció, hiszen a már nagyon beteg op-art sztár is részt vett a folyamatokban. A közös történet utolsó fejezete ez a mű.
A földszinti kiállítótér nagyon izgalmas szempontok szerint vizsgálja mindkét életművet. Fajó autonóm tevékenysége is láthatóvá válik, valamint a zebrás műveken keresztül lekövethető a Vasarelynél jellemző motívumsokszorosodás, illetve világossá lesz, hogy e formák hogyan alakulnak közkinccsé. A térben néhány Fajó-munka mutatja be, hogy az itthon maradt alkotó miként inspirálódott a disszidens művész kompozícióiból, de a kiállított művek azt is egyértelművé teszik, hogy míg Vasarely síkmintázatokat tervezett, addig Fajónál a síkbeliség és a térbeliség ütköztetésének szándéka mindig is jelen volt. A táblaképeken megjelenő motívumai is eredendően hordozzák magukban a térbeliséget, amikor pedig az adott motívum kikerül a térbe, megjelenése plasztikai problémává lényegül.
Fotók: HAB
