A XIX. század első felétől Pest kereskedővárosa azáltal véglegesíti helyzeti előnyét, hogy a természetes útvonalak mentén alakult három (a gabonatermelő Alföld, az erdők és bányák kincseinek feleslegeivel rendelkező Felvidék, és a Dunántúl táblás-dombos vidékének változatosabb mezőgazdasági területei felől kiinduló) vásárvonal csereforgalmának lebonyolításában vezető szerepet tölt be.
Mendöl Tibor a Kárpát-medence földrajzát áttekintve elemzi Budapest helyzetét: "a Kárpát-medencének számos olyan kisebb-nagyobb tája van, amely terményeit egymás között cserélve, meglenne Budapest nélkül is. A naggyá nőtt Budapest azonban közbelép s a csere egy része ezen túl vele, vagy legalább rajta keresztül bonyolódik". Ezt a koncentrált kereskedelmi funkcióról szóló megfontolást a hetvenes években kiadott (Györffy György szerkesztette) Budapest története című kötet oly módon érvényesíti, hogy gyakorlatilag a várostörténetet az árucsere és a vásárok köré szervezett életként adja elő.
"Általában mindenféle mezőgazdasági terményből és élelmiszerből erős behozatalra szorul nemcsak Budapest, hanem még Nagy-Budapest is" ? folytatja Mendöl Tibor. "A zöldség- és gyümölcsfélék nagyobbik fele 30 kilométernél nem távolabbi körzetből kerül ki. Már tej távolabbról is sok jön, főleg a Mezőföldről; baromfi az Alföldről, szarvasmarha a nyugati, sertés a déli országrészekből, liszt és gabona főleg a Tiszántúlról. Budapest a Kárpát-medence legnagyobb fogyasztója: például a mai országterület gabonatermesztésének mintegy 7%-át fogyasztja el. Minthogy népességének minőségi igényei nagyobbak, mint az ország lakosságának átlagáé, azért bizonyos drágább élelmiszerekből lélekszámát meghaladó arányban fogyaszt, s így ösztönzőleg hat azok nagyobb körzetben való termesztésére."
Pesten már a középkortól minden év 24 napján engedélyezték a városi vásár megtartását. 1880-ban, amikor már 21 nyitott élelmiszerpiac működött Budapesten, a főváros városképvédelmi és egészségügyi megfontolásból rendeletben szabályozta a nyílt piacokon a vásártartás rendjét. A nyílt piaci árusok részéről nagy ellenállásba ütközött a szabályozás, mert az árusítást csak bizonyos napokon engedélyezte, kizárólag élelmiszert lehetett árulni, déli 12 óráig be kellett fejezni, a sátrakat el kellett bontani. Az előírásokat természetesen nem tartották és nem is tartatták be.
A XIX. század utolsó évtizedére azonban elviselhetetlenné vált a közegészségügyi és vagyonbiztonsági helyzet a modern nagyváros nyílt piacain, ahol 4-8 ezer árus kínálta portékáját többnyire víz nélkül. Sem a városvezetés, sem a korabeli sajtó nem tartotta megfelelőnek az utcai piacokat. 1885-ben a kerületi elöljáróságok kevésbé szigorú elvárásokkal újabb határozatot adtak ki. Végül 1891-ben a közgyűlés egy központi és hat kerületi vásárcsarnok létesítése mellett döntött.
A következő évek robbanásszerű fejlődést hoztak, és ahogy az az E-folyóiratból is kiderül: a csarnokokkal új élet kezdődött a fővárosban.
Részletek:
Tonavósz és milimári Pest-Budán
Forgalom csendes, árak szilárdak
