Miért a Szépművészetiben találkozunk?
Törekszem arra, hogy interjúk esetén ne én legyek a középpontban, hanem az a mérhetetlen kulturális gazdagság, amely Magyarország sajátja. Annyi minden van, amire büszkék lehetünk, nekem pedig az a feladatom, hogy rájuk irányítsam a figyelmet.
Vezető gazdasági szakemberként miért volt inspiráló elvállalnia a tárca vezetését?
Valóban gazdasági területről érkeztem, de a vezetés mindenütt a dolgok megszervezéséről és értelmezéséről szól. A kulturális és innovációs tárca a jövőnk építéséről szól. A kultúra, az innováció, a felsőoktatás, a szakképzés, a tudománypolitika és a család szerves egység. A magyar kultúra fennmaradásáért, továbbviteléért dolgozunk, és ennek meghatározó terepe a család. Kisgyermekként rendkívül erős lenyomatként raktározzuk el a környezetünkben látottakat, és ez meghatározza az emberképünket, világlátásunkat. Az iskola majd a kortárs közegek ezt tovább formálják, és az oktatási intézményekből kerülnek ki az innovátorok, akik képesek a változó világban élen járni, és ezzel tovább erősítik a magyar gazdaságot. A különböző területek egymásra épülnek, azt mondanám: ez egy angyali kör.
Ha már a gyerekkori lenyomatot említette: önnek mi volt az első meghatározó élménye?
Három is volt. Ötéves lehettem – megvan a fénykép –, amikor a családommal a Fővárosi Állatkertben sétáltunk, amelynek szépsége egészen lenyűgözött. A második egy Fradi–Honvéd meccs az akkori Népstadionban. Azért sorolom ezt is a kulturális élmények közé, mert a kultúra alatt nem a szűk értelemben vett művészetet értem, hanem az életmódunkat, a világlátásunkat, az egymás közti kapcsolatteremtés mikéntjét. Harmadik osztályos koromban kaptam karácsonyra két könyvet. Fekete István Bogáncsát és Cooper Az utolsó mohikánját; attól fogva falom a könyveket. A szüleim azt ígérték: egyenként vesszük a köteteket, amint befejezek egyet, választhatom a következőt. Ám olyan tempóban haladtam, hogy hamarosan azt javasolták, járjak inkább könyvtárba.
Sokáig a privát szférában tevékenykedett. Úgy képzelem, az államigazgatás egészen más: ekkora hajót nehezebben lehet kormányozni. Érték meglepetések?
Elég sokféle szervezettel találkoztam, dolgoztam üzleti világban, nagykövetség, kutatóintézet és egyetem élén egyaránt. Megtanultam szeretni a jól működő mechanizmusokat. Fiatalon még úgy gondoltam: gyerünk neki egy baltával! De rájöttem, hogy alázattal kell belevágni minden feladatba, és igyekeznünk kell fellelni a rendszerben rejlő logikát. Egy működő rendszernek – ha általános arányt kellene mondanom – 30 százaléka üresjárat vagy fölösleges, de a fennmaradó része elengedhetetlen. Az államigazgatási rendszerben számos érdeket kell egyesíteni, megjelennek a politikai szempontok, és a mérési rendszer alapvetően különbözik az üzleti világban megszokottól. Ráadásul megjelenik a lobbizás, de az érvek ereje itt is számít. Ha valakinek jó ötlete van és érvényesen tud érvelni mellette, az megvalósulhat.
Korábban azt nyilatkozta: ami a szívén, az a száján. Ez sem a diplomáciában, sem a politikában nem előny.
Az az előnyöm, hogy mindkettőbe kívülről kerültem bele, tehát van lehetőségem megőrizni a naivitásomat.
Ez a politikában csapda?
A politikában az egyén vagy a szervezet célja a hatalom megszerzése és megőrzése. Engem ez már kevésbé motivál, mint ahogy a kormánynak sem kizárólag a politikai hatalom megtartása fontos.Mi akarnék lenni? Legyek valamelyik nagyvállalat elnöke vagy miniszter? A jelenlegi munkámmal édes hazámat szolgálom csakúgy, mint a kormány.
Cégvezetőként úgy fogalmazott, hogy a jó vezető válságban válik el igazán a rossztól. A kulturális területen most válságot élünk?
A háború önmagában is szörnyű, a szankciók átgondolatlansága és következetlensége ugyancsak, mégis azt mondanám, hogy ami most Európára hárul, az még nem igazi válság. Elég sokat éltem Amerikában. A kétezres évek elején döbbenten szembesültem azzal, hogy az Afganisztánnal és Irakkal háborúban álló Egyesült Államok televíziós haditudósításait profán reklámok szakítják meg, a hétköznapi élet pedig a megszokott mederben zajlik. Vagyis a háborút, ami már önmagában szörnyű válság, nem internalizálták, nem vált húsba vágó társadalmi problémává.
Mi a kultúra szerepe ebben a helyzetben?
Óriási szerepe van a kultúrának. Az első a közösségteremtés. Northrop Frye irodalomteoretikus összegezte ezt érzékletesen. Minden kultúrában vannak metaforák, viselkedési és nyelvi kódok, amelyeket csak az adott közösség ért. Csoóri Sándorral – akivel barátságot ápoltam – beszélgettünk sokat a népdalokban fellelhető szürrealista metaforák és képek árnyaltságáról. Azt, hogy Anyám fekete rózsa egy magyar nyelvet tanuló külföldi csak nagyon nehezen és sokára fogja megérteni, miközben számunkra evidensen süt belőle az elmúlás fájdalma.
A második az élet elviselésének lehetősége. Ebben Boethius A filozófia vigasztalása című könyvének böngészése éppúgy segíthet, mint hogy eléneklek egy népdalt. A kultúra eszközöket ad az érzelmeink feldolgozásához, legyen szó örömteli, szeretetteljes történésről vagy szenvedésről. A kultúra a legjobb pszichiáter. A harmadik tényező pedig, hogy a kultúra felemel. Ennek két vonatkozása van: a szellemi, lelki emelkedettségen túl az, hogy a kultúrát fogyasztó ember több GDP-t termel.
Korábbi interjújában említette, hogy egy új kultúrafinanszírozási struktúra kialakításán dolgozik. Hogyan épülne fel ez a „kettős rendszer”?
Magyarországon történetileg nagy az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban, ez részben a bolsevik rendszer következménye, mert ellehetetlenítették és megszüntették a magánfinanszírozást. Ezzel szemben például az Egyesült Államokban alig van állami hozzájárulás. Ezért az államnak el kell döntenie, melyik területre mekkora összeget szán. Hogyan osztjuk el a forrásokat a főváros és a vidéki települések közt? Mennyi pénzt adunk a könyvtár működtetésére és mennyit a szimfonikus zenekaréra? Mennyit szánunk beruházásokra? Európában kiemelkedően sok állami forrást költünk a kultúrára. Ez helyes, hiszen rengeteg tehetséges, komoly képzelőerővel bíró ember tevékenykedik a területen. Azonban ezek a források kissé „szétszaladtak”. Külön alapokba kerültek ki pénzek, így nem rendelkeztünk egységes áttekintéssel.
Első lépésben ezt kell áttekinthetővé tenni a kulturális szférában: mely terültre milyen források jutnak, és ezek hogyan oszlanak el. A széttagoltság miatt az eredmények összegzése, az utánmérés gyakran elmaradt. Pedig fontos látnunk, hogy az adott célokra fordított pénz hogyan hasznosul, egy-egy projekt hány látogatót vonz. Mennyi egy forint állami pénz által keletkezett hozzáadott érték. Minden területnek kialakítjuk a maga sajátos mérési rendszerét, így reális követelményeket támaszthatunk. Ha egy csapat – csupán azért nevezzük így, hogy ne határoljunk be semmilyen művészeti ágat – száz egységnyi pénzből húszezer embert tud megmozgatni, a másik meg csak ötöt, akkor meg kell néznünk, hogy ennek mi az oka. Engem a kulturális izzás érdekel. Az, hogy minél több embert vonjunk be a kulturális életbe.
A nézőszám önmagában lehet mértékadó? Hiszen egy-egy kereskedelmi televíziós műsor hihetetlen számokat produkál, miközben a kulturális értéke vitatható.
Nem a nézőszám az egyetlen mérce. Itt jön be a kultúrpolitika, vagyis meg kell vizsgálnunk, mi az, ami értéket képvisel. Klebelsberg Kuno óta nem változott a célunk: segítenünk kell a mi kulturális felfogásunkat támogató, nemzetközi mércével mérve is kiváló produktumokat.
Mit jelent „a mi kulturális felfogásunk”?
A közép-európai és a magyar örökségünket továbbadó kultúrát, hiszen ahogyan Kodály Zoltán fogalmazott: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” A kultúra gazdagítása időbe telik. Ahhoz, hogy egy új építészeti stílus elfogadottá váljon, három nemzedék kell: az első megtervezi, felépíti és belakja. Később a gyereke is beköltözik, végül valaki más is épít hasonlót.
A kulturális szolgáltatások megítélésénél lehet politikai mérce?
Szükséges is politikai mérce, hiszen a demokráciában értékeket közvetítő pártok versengenek, és amikor megnyerik a választást, azon értékek érvényesítésére kapnak mandátumot. Ez a tágasabb kultúraértelmezés a mai kormányzat számára az Isten, haza, család. A politikának ki kell fejeznie az értékpreferenciáit, de emellett másnak is van létjogosultsága. A mi nyugati világunkban ott válik el a jó és a rossz, hogy bővíteni, tágítani akarom a világot, vagy szűkíteni, korlátozni. Én az előbbiben hiszek, azzal, hogy egyetértek Madách Imrével, aki azt írta: „a szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását.”
Térjünk vissza a finanszírozási rendszer átalakítására. Újragondolják a művészeti területek közti felosztást, de az adott területeken belül miként határozzák meg, hogy kinek mennyi állami támogatás jut?
Most ott tartunk, hogy döntést kell hoznunk, földrajzilag miként akarjuk elosztani a forrásokat. Nyilván figyelembe kell vennünk, hogyan viszonyul egymáshoz a főváros és a vidék turizmusból származó bevétele. Ez befolyásolja a kulturális költéseket is, de hiszek abban, hogy van élet a metropoliszok pörgő életén túl is. Miért ne szomjazhatná egy lassabb, akár bukolikus életet kedvelő ember is a kultúrát? Magyarország minden területén elérhető távolságon belül kell gazdag kulturális kínálatot biztosítanunk. Ezért vannak vármegyei könyvtáraink, színházaink, múzeumaink. Vannak nagy lobbierővel rendelkező művészeti ágak, és a nyilvánosság számára kevésbé látható, mégis értékes alkotók. Az államnak az a feladata, hogy a tehetséges, értéket teremtő művészeket támogassa.
Korábban arról beszélt, hogy rangsorolnák az intézményeket, és a kiemelt állami intézményeken túl támogatnák a szervezeteket működési vagy projektalapon. Lényegében hasonló alapokat rakott le a 2008-as színházi törvény, amit később előadó-művészeti törvényként módosítottak.
Az előadó-művészeti törvény újragondolásáról tárgyalunk a színházi szervezetekkel. A kulturális minőség rangsorolása a szakmabeliek feladata, de a végső döntésekért a minisztérium és én személyesen vállalom a felelősséget.
Arról is beszélt, hogy érdemes lenne komolyabb mecenatúrában gondolkodni. De mi fogja a felső támogatási kategóriába került állami intézményeket a saját bevételeik növelésére ösztönözni, amikor ma előfordulhat, hogy egy intézmény kétmilliárdos állami támogatás mellett 40 millió forintos jegybevétellel rendelkezik?
2018-ban a kulturális szcéna teljes bevételeinek megközelítőleg 70 százaléka állami támogatásból származott. Ez 2021-re felment 80 százalék fölé, amiben a pandémiának kétségkívül szerepe volt. Az a feladatunk, hogy megnézzük: van-e olyan sztenderd, amit feltételként támaszthatunk az egyes művészeti ágakban? Ha van olyan szereplő, aki évi kétmilliárd forintos állami támogatás mellett behoz 300 millió forint szponzori pénzt és 200 millió forint jegybevételt, akkor meg kell nézni, hogy a többi hasonló profilú intézménynek ez miért nem sikerül.
A mecenatúrára volt korábban egy korántsem hibátlan, de sokáig működő megoldása a színházi szcénának: a taotámogatás.
A személyi jövedelemadó Magyarországon 15 százalékra csökkent. Ugyanazokban a jövedelemkategóriákban Európa más részein 30-50 százalék az szja. Tehát az állam már allokált pénzt, csak nem címkézte fel. Hiszünk a szubszidiaritásban, döntsék el az állampolgárok, hogy mire költik a jövedelmeiket. Ha megnézzük, hogy az szja-kulcs csökkentése mekkora összeget hagyott a háztartásoknál, kiderül, hogy ez egy óriási esély. Itt jön a szűken vett kulturális szféra lehetősége, hogy meg tudja-e győzni az embereket, hogy erre szánják a pénzt.
A lakosság hasonló nehézségekkel küzd, mint az állami intézmények. A gáz- és villanyárak emelkedése, az infláció sokakat hoz nehéz helyzetbe.
Igen, a háborús helyzet, a szankciók a veszélyek korát hozta el, és ez az egész országnak nehézséget, remélhetőleg átmeneti nehézséget okoz és folytatódhat a gyarapodás. Ha megnézzük, hogy 2010 óta mennyivel nőtt a lakosság vagyona, mennyivel csökkent a törékeny gazdasági helyzetben lévők aránya, azt mutatja, hogy jelentős tartalékok vannak. A háztartások átlagos nettó vagyona három és félszeresére nőtt 2020-ig, a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya közel a felére esett vissza. A kultúra célközönsége a középosztály, amelyet célzott és hatásos reklámokkal el kell érni. Én az üzleti világból jövök. Ott ez úgy működik, hogy például megnézem, mennyi csomagolóanyagot használnak Magyarországon. Ha az egy lakosra jutó fogyasztás mondjuk 20 kilogramm, Ausztriában pedig 100, akkor nyilván ebben komoly potenciál van. Eddig, ha a kulturális intézmények szorult helyzetbe kerültek, hívták állam bácsit, aki – ha tehette – segített. Eljött az idő, hogy igyekezzenek megtalálni a potenciális fogyasztóikat.
A lobbizásnak vége?
Beszéltem a meghatározó állami kulturális forrásokat kezelő intézmények vezetőivel, és felajánlottam, hogy a hozzám beérkező, úgynevezett miniszteri keretre beadott kérvényeket rakjuk be egy közös döntési rendszerbe, amelynek jól körülhatárolt kritériumai vannak. Minden igénylőtől projekttervet kérünk, a várt eredmény felvázolását, és egy szakmai bizottság bevonásával azt is meg tudjuk nézni, hogy a korábbi igények milyen sikerrel jártak. Átlátható döntéseket akarok hozni. Eddig ez úgy működött, hogy a Nemzeti Kulturális Alap éppúgy támogatott könnyűzenei projekteket, mint a Petőfi Kulturális Ügynökség, a Szerencsejáték Zrt. vagy az önkormányzatok, és ezek az információk ritkán értek össze. Fogalmunk sem volt arról, hogy egy-egy projektre ténylegesen mekkora szubvenció jutott. Így megesett, hogy bizonyos kezdeményezések kiszorultak, mások pedig aránytalanul magas összeghez jutottak. Az állami támogatásokhoz ezentúl elvárásokat társítunk: a szakmai teljesítményen túl a mecenatúra bevonása és a jegyárbevételek növelése fontos tényező. A tervek szerint az idén már ilyen keretrendszerben működünk.
A szimfonikus zenekarok év végén meghúzták a vészharangot, hogy csak öt és fél hónapnyi többlettámogatást kaptak meg, koncerteket kellett törölniük. Remélhetik a tavaly elmaradt többletforrást, vagy kevesebb támogatásból kell gazdálkodniuk?
Az említett összeget az év végén folyósítottuk a zenekarok számára.
Az elmúlt időszakban olyan nyilatkozatok hangzottak el, hogy sok a színház, sok a szimfonikus zenekar. Egyetért ezzel?
Arányait tekintve kétségkívül kiemelkedő ezek száma, ami örömteli, és ha engem kérdez, így is marad. Nem akarunk zenekarokat megszüntetni, színházakat bezárni. Magyarország rendkívül gazdag tehetségekben. Ezt igazolja, hogy a külföldi közvetlentőke-befektetések értéke meghaladja a hazai GDP felét. A külföldi cégek nem a hazai piacért jönnek, hiszen nem itt értékesítik a termékeiket. Nem is a nyersanyagért vagy az energiaforrásainkért, mert az zömében import, hanem a magyar „elmékért” és munkaképességért. Ennek fenntartásához az szükséges, hogy Magyarország a GDP több mint egy százalékát fordítsa kultúrára, szemben az Európai Unió 0,4-0,5 százalékával. Ehhez járul majd hozzá remélhetőleg a középosztály nagyobb szerepvállalása a kulturális életben. Számos jó gyakorlat áll rendelkezésünkre. Nálunk egyébként jóval olcsóbbak az átlagos jegyárak, mint Nyugat-Európában az azonos előadások esetében.
Rendre felmerül, hogy szükséges-e pályázatot kiírni az intézményvezetői posztokra. Mit gondol erről?
Hiszek a pályáztatásban, a versenyben, ám egységesíteni kell a szabályozást. Egy nagy intézmény vezetése egyrészt szakmai, másrészt vezetői rátermettséget kíván. Nem lehettem volna a Mol elnöke, ha le kellett volna vizsgáznom olajmérnökségből, de a céget azért el tudtam vezetni. Alapvetőnek tartom, hogy egy intézményvezető pályázatának elbírálásában olyanok vegyenek részt, akik szembesültek már hasonló kaliberű feladattal. Hiszen van abban némi irónia, amikor egy – mégoly tehetséges – osztályvezető-helyettes vagy szakszervezeti bizalmi dönt egy színházigazgató vagy intendáns pályázatáról. Van egy amerikai mondás, hogy csak attól fogadj el nemet, aki igent is mondhatna. Másrészt, ha a kultuszminiszter szerint van hazai vagy akár külföldi rátermett ember, ösztönözheti, hogy pályázzon.
Miért nyilvánították eredménytelenné a Magyar Állami Operaház főigazgatói posztjára kiírt pályázatot?
Mert kevésnek találtam a két pályázót. Az Opera szimbolikus intézmény. Emiatt a minisztérium – pusztán technikai lebonyolítás helyett – az új kiírásban megfogalmaz egy jövőképet is. Ezt a kiírást angolul is megjelentetjük majd.
Két vidéki nemzeti színházban választanak igazgatót hamarosan. Február 6-ig kell beadni a Szegedi Nemzeti Színház és a Debreceni Csokonai Színház élére a pályázatokat. Ezek az önkormányzatokkal közösen működtetett intézmények. Van példa jó együttműködésekre, de az egri igazgatóválasztás körüli huzavona is emlékezetes.
E tekintetben a szubszidiaritás elvét tartom szem előtt, szerintem helyben kell meghozni ezeket a döntéseket. A miniszternek csak a végső esetben szabad beavatkoznia.
A rezsiköltségek emelkedése miatt számos intézmény tart zárva átmenetileg. Korábban azt mondta: 25 százalékos spórolást várnak tőlük, a fennmaradó többlet finanszírozásában pedig segítenek. Mit gondol, az átmeneti bezárás jó megoldás?
Amennyiben a bezárás segíti az intézményeket a 25 százalékos spórolás megvalósításában, akkor helyénvalónak tekintem a részleges bezárást. Amely intézmény ugyanakkor teljesíti a megtakarítást, annak a rezsivédelmi alapból a pénzügyminiszter kiegyenlíti majd az árnövekedésből adódó pluszköltséget. Képtelenség volna minden egyes esetben miniszteri döntést várni a bezárásról. Hozzáteszem, hogy az intézmények közt akadhatnak olyanok is, amelyeknek a pandémiát megelőzően alig volt látogatójuk. Ezeket a számokat feltétlenül átnézzük. Mikor tavaly bekértem az adatokat, kiderült, hogy az intézmények egy része nem vezeti rendesen a szükséges statisztikákat. Ezentúl az előírásokat be kell tartani. Ezzel együtt úgy látom, hogy az intézmények többségének élén felelősen gondolkodó, a létesítmények sorsát szívükön viselő vezetők állnak. Nagyon jó velük dolgozni.
Tavasszal kezdődik a Színházi Olimpia, amely több mint hatmilliárd forintos állami támogatásból gazdálkodik. Ennyire nehéz helyzetben mi indokolja egy ekkora volumenű fesztivál megrendezését?
A Színházi Olimpiák hagyománya 28 évvel ezelőtt indult Delphoiból, és azóta Japántól Indián át Oroszországig számos helyen megrendezték már. Az olimpia fantasztikus lehetőség arra, hogy a világ minden tájáról érkező társulatok, rendezők, színházeszmények találkozzanak. A múzeumokat sem poros tárgyak lerakatának tekintem, hanem az ismeretterjesztés, inspiráció, közösségteremtés otthonának. A színházat pedig a retorika és a mozgáskultúra iskolájának. Ha figyelembe veszem, hogy mikor indult útjára a Színházi Olimpia, most először van Magyarországon, és kit tudja, mikor lesz ismét, akkor a hatmilliárd forint több évtizedre elosztva már nem is olyan hatalmas összeg.
Említette a múzeumokat. Több jelentős projektet zártak le tavaly: átadták a Magyar Zene Házát és a Népművészeti Múzeumot. De mi a helyzet az évek óta zárva tartó Iparművészeti Múzeummal és a Közlekedési Múzeummal?
Addig, amíg nem tisztázódik a helyzet – már említettük a gazdaságot sújtó nehézségeket –, ezeket a beruházásokat felfüggesztjük. 2010 óta nyolc-kilencszáz milliárd forint értékben született döntés a kulturális szférában beruházásokról, és a háború kirobbanásáig ebből mintegy 600 milliárdnyi realizálódott. Most a tízmilliárd eurós energiaszámla-növekedés miatt kénytelenek vagyunk átütemezni az építkezéseket. A tervek készen vannak, tehát a kollégák ugrásra készen várják, hogy nekikezdhessenek. Idén nem hiszem, hogy ezekben történhetne előrelépés. De mindkét múzeum ügyesen megtalálja annak a lehetőségét, hogy eljusson a közönségéhez.
Az Új Nemzeti Galériáról született döntés? Olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy feladnák a pályázaton nyertes japán tervet, és magyar irodával terveztetnének újat.
Erről komoly vita van. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a magyar tervezők egyre magasabb színvonalon dolgoznak. Az építészetben azonban vannak olyan technológiák, amelyeket Magyarországon még nem alkalmaztak, így a magyar tervezőnek vagy kivitelezőnek együtt kell dolgozniuk a nemzetközi partnerekkel. Ugyanakkor az is folyamatos vitakérdés, hogy mennyiben és hogyan kell egy épületnek tükröznie a mi magyar hagyományainkat és észjárásunkat.
De éppen a Magyar Zene Háza jó példája annak, hogy egy nemzetközileg elismert japán építészt miként ihlet meg a helyszín, és hogyan illeszti be a Zeneakadémia díszítésének motívumait a saját terveibe.
A Magyar Zene Háza minden tekintetben telitalálat! De a Nemzeti Galériáról még nem született döntés.
Hét hónap után felmentette a kultúráért felelős államtitkárt. Mi volt Hoppál Péter távozásának oka? Utódja a korábbi helyettese lesz?
Mint említettem, nagy átalakítások zajlanak a rendszerben. Hoppál Péter államtitkár úrral kötöttünk szövetséget ennek kidolgozására. Péter azonban helyi képviselő, és nagy energiákat fordít az országos politizálásra is. A kulturális államtitkárság viszont egész embert kíván. Abban maradtunk, hogy ezentúl miniszteri biztosként segíti a munkánkat. Február elsejétől elfoglalja posztját az utóda, Závogyán Magdolna, aki rendkívül szerteágazó és mély ismeretekkel rendelkezik a területen.
Hogy látja, milyen szellemi-lelki állapotban van a hazai értelmiség, a kultúrahordozók?
A magyar értelmiségnek olyan magas elvárásai vannak, hogy ahhoz képest minden csak az elviselhetőség határát súrolja. Úgy látom, hogy két csapdahelyzet adódhat: ha illúziókba ringatjuk magunkat és irreálisan magasra tesszük a mércét, vagy ha túlságosan alacsonyra. Amikor értelmiségi barátaim Németországgal példálóznak, akkor értem a felvetést, de ott az egy főre jutó nominális GDP majdnem háromszorosa a magyarnak. Mondok egy másik példát. Az egyik leggazdagabb magyar – barátként – felhívott, hogy egy zenekarért lobbizzon. Ám mikor rákérdeztem, hogy ha számára ilyen fontos ez az együttes, akkor ő mennyit áldoz rá a vagyonából, kiderült, hogy még a hangversenyjegyeket is ajándékba kapja. Értem, hogy egyszerűbbnek tűnik a miniszterhez fordulni, mint felelősséget vállalni. Szerintem ellenben az az igazságos, ha az elmúlt harminc év nyertesei értelmiségiként és vezetőként felelősséget vállalnak a saját kultúrájuk fenntartásáért, gazdagításáért.
Vége azoknak az időknek, amikor „majd az állam megoldja”. A mecenatúrának több évszázados hagyománya van. Michelangelo megrendelésre dolgozott, Mozart, Haydn ugyancsak hercegi, főúri udvarok felkérésére komponált. Ennek kapcsán engedjen meg egy hazai példát! Augusztusban Somogytúron magánadományból felújítva újra megnyílt a festő Kunffy Lajos emlékmúzeuma. Jó barátom, a világszerte elismert gerincgyógyász, Varga Péter Pál professzor nonprofit kft.-t hozott létre, hogy pénzzel és odafigyeléssel támogassa a magyar művészet egyik szeletének méltó bemutatását. Örömmel motoroztam el a kis somogyi faluba az ünnepélyes megnyitóra.
Szeretek számokkal foglalkozni, és azt tapasztalom, hogy az egzakt és átlátható feltételeket a művészeink is értik. Ezért vagyok reményteljes. Kultuszminiszterként az a feladatom, hogy segítsem kibontakoztatni a tehetséget, és abban is támogatnom kell a kulturális élet szereplőit, hogy professzionálisabb szemléletet sajátítsanak el, amely a nehéz időkön is átsegítheti őket.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
