A Kossuth-díjas költőt, a nemzet művészét, Budavár, Székelyudvarhely és Nagygalambfalva díszpolgárát Budavár önkormányzata mellett az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Művészeti Akadémia is saját halottjának tekintette. Kányádi Sándort kívánságának megfelelően szerény, ökumenikus szertartással búcsúztatták. Ravatalánál Kányádi György Attila református lelkipásztor és Böjte Csaba ferences szerzetes mondott gyászbeszédet, munkásságát pedig Dávid Gyula irodalomtörténész méltatta.
A szertartás kezdete előtt felolvasták Áder János köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök részvétnyilvánítását. A köztársasági elnök rámutatott arra, hogy Kányádi Sándor számára a magyar szó egyenlő volt az élettel és a hivatással. Verssel gyógyított és erősítette egymáshoz a magyarok közösségeit.
Orbán Viktor miniszterelnök a gyászoló családhoz intézett részvétnyilvánításában azt írta: Kányádi Sándor műveiben kultúránk olyan legbensőbb vidékei tárulnak elénk, ahol a gondolatoknak tere, szavaknak súlya, történeteknek tanulsága van. ?Hálásak vagyunk, hogy a költeményeiből fiatalok és idősebbek, itthon élők és távolba szakadtak egyaránt erőt meríthetnek, hiszen határtalan magyarságával a Dél keresztje alatt éppúgy nemzetünk összetartozását hirdette, mint otthon a Hargitán és itthon, a Kárpát-medencében? ? írta részvétlevelében Orbán Viktor.
Kányádi György Attila református lelkipásztor a ravatalnál mondott gyászbeszédében a szülőföldhöz ragaszkodó, közösségét szolgáló emberként jellemezte az életének 90. évében elhunyt költőt, aki derűs, szelíd természetével, csodálatos tehetségével ízt adott az életnek, verseivel pedig az édes anyanyelvnek.
Böjte Csaba ferences szerzetes arról beszélt, hogy Kányádi Sándor komolyan vette a maradandó gyümölcs termésére biztató isteni intelmet: irányadó értékeket fogalmazott meg. Alkotó, értékteremtő, békességet és szeretet sugárzó, életigenlő és a gyermekek felé mindig szeretettel forduló egyéniség volt. Ezt is érdemes lenne a költőtől megtanulni ? mondta Böjte Csaba.
Dávid Gyula irodalomtörténész felidézte: Kányádi Sándor akkor kezdte pályáját, amikor még az író és az olvasó között ott volt a cenzor, a hatalom képviselője, mégis költészetének meghatározó jellemzőjévé vált az, hogy nem félt a hatalomtól, versben kimondott sok olyan dolgot, amit pályatársai még végiggondolni sem mertek. ?Ebben nemcsak a kimondás ténye volt a fontos, hanem az is, hogy általa felszabadítottál bennünket a félelemtől. A félelemtől való felszabadulás pedig a legnagyobb dolog, mert aki nem fél, a fölött nincs hatalma a hatalomnak? ? mondta a kolozsvári irodalomtörténész.
A gyászszertartás kezdetén kitört zivatar dacára a kis templomból kiszorultak százai ? gyakorlatilag Nagygalambfalva teljes lakossága ? hallgatták végig bőrig ázva az ökumenikus istentiszteletet a templomkertben. Kányádi Sándor hamvait a nagygalambfalvi családi kertben, szülei sírja mellett helyezték végső nyugalomra. Utolsó útjára a Kaláka együttes dalai és a Dévai Szent-Ferenc Alapítványnál nevelkedő gyermekek szavalatai kísérték.
Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár a Kultúra.hu-hoz eljuttatott gyászlevelében a következőképpen emlékezik meg a Kossuth-díjas költő, író temetéséről:
?Vannak programok, események (munkaértekezletektől a hivatalos találkozásokig), melyek kimerítenek, lelket ürítenek, és erőt szívnak el az embertől. S vannak, amelyekből hetekre építkezhet, erőt meríthet. Hihetnők, hogy egy temetés, egy végső búcsú, az azt kísérő elmúlás szomorúsága, épp a halál közelségének érzete miatt, lehúz, földre ránt... De, ami ma velem Nagygalambfalván megtörtént, az minden más, csak nem ez!
Kányádi Sándort, sokunk költőóriását kísérhettem utolsó útjára, s már a nagygalambfalvai templom előtt útjára indult valami, amely számomra egyszerűen nem jelenthetett mást, mint a csodát. Kiszállva a nyolcórás út végén az autóból, és beérkezve a templomkertbe, hatalmas cseppekben elkezdett könnyezni az ég. Csillogó tekintetű, kívül-belül ünneplőbe öltözött emberek sorfala közt lépdeltem a templom felé vezető lépcsőn, ahol nagy tisztelettel fogadtak, süvegeltek az ismerősök és a tisztemet tisztelők ? miközben az esőcseppek valószerűtlenül hatalmasakká duzzadtak. Fájdalmat keltve kopogtak koponyám kapuján. Felnéztem az égre, s azt láttam, hogy egy cinkos, kósza kis napsugár átküzdötte magát a felhőkön, lemosolygott, lekacsintott rám és ránk, pont olyan volt, amilyen bármely más pillanatban ott játszott Sándor bátyám szája szögletében ? a cinkos összekacsintó nevetés, a huncut életigenlés szemvillanása.
Beérve a duzzadásig tömött templomba aztán, leszakadt az ég. Bent az áhítat csendje, többszáz ember visszafojtott lélegzete és az emlékezés szavai, kint pedig háborogva, dörögve siratta az ég őt, akiért megtiszteltetés még holtában is akár 800 kilométert autózni, aki ? mint Böjte atyától hallhattuk ? túlnőtt bármely kis birtokló közösséget; aki mindannyiunké.
Hallhatva a helyi református lelkész, Kányádi György Attila szavait, megbizonyosodásom támadt: olyan országot kell építenünk, ahol minden időben érvényesek az ilyen szavak:
?Innen csak indulni lehet, s aki indul, visszajöhet.
Tisztesség dolgában mindig tanulhat itt, el a sírig.
Becsületből, akit innen tarisznyáltak, azt egykönnyen
nem fogja az élet piszka, mert itt még a sár is tiszta.? ?
Kányádi Sándor életének 90. évében, június 20-án hunyt el.
Forrás: MTI/Kultúra.hu
