Ezek a portrék hiányként mutatják fel a testet

A Szolnoki Művésztelepen található műtermében találkozunk, az állványon épp egy készülő kép a Szóma széma című sorozatból, körülöttünk azonban feltűnik néhány az Alvó titánok és a Mudrák szériából is. Ezek egyaránt testciklusok, és bár három különféle aspektusból mutatják fel a figurát, a három sorozat végül egyetlen egésszé áll össze. Az Alvó titánok 2002-ben indult, a képeken csukott szemű vagy sokkal inkább befelé néző, magukba forduló, homállyal átmosott arcok tűnnek fel, amelyek érzékenyen lebegnek lét és nemlét között. Misztikusságuk, transzcendens jellegük és a puha megfogalmazásmód által tudatosul bennünk, hogy nem hús-vér személyeket látunk, hanem az egyetemes szellem képviselőit, akikről Verebes Ernő költő írta a következőt: „Ők, a félistenek tehát nem egy mítosz büszke és kopott tartozékai, hanem mindig jelen-intenzitások, létünk elvámolatlan kisugárzásai, nemes fattyai egy, a mai napig titkon őrizgetett Isten-királynak.”

A Mudrák sorozata hasonlóan meditatív portrékból, kézportrékból áll: Verebes ebben a sorozatban a távol-keleti kultúra jellemző, szimbólumokat és energiákat hordozó kéztartásait viszi vászonra, amelyek szintén az elmélyült befelé figyelést jelzik. Ahogy az Alvó titánokon nem emberi arcok, hanem a görög mitológia hányatott sorsú gyermekei jelennek meg, és válnak univerzális szimbólummá, úgy a Mudrákon a keleti szellemiség szimbolikus tartományai válnak jelenvalóvá. Időben és térben a távlati jelentésű portrék, amelyek éteri, behatárolhatatlan terekben jelennek meg, utalnak a teljes testre, mégis hiányként mutatják fel.

„Először voltak az arcok, utána jöttek az ő kezeik, majd eltelt nagyjából két évtized, mire megtaláltam, hogy miként tudom megjeleníteni azt a testet, a pillért, ami ezeket összeköti, hogy milyen festészeti eszközökkel tudom megragadni azt a rebbenékenységet, ami viszont az arcokban és a kezekben kevésbé hangsúlyos.” A Szóma széma című sorozat darabjai a test méltó uralására törekvésről szólnak. Azokat a szenvedéseket láttatják, amelyeket a test birtoklása okoz az adott pillanatban, összegzi Verebes, majd hozzáteszi, hogy ezek a testek az arcok és a kezek által hagyott hiányt töltik be. Megtörtek, traumákat és fájdalmakat őriznek, mégis méltósággal viselik sorsukat.

„A teljes összeomlást megelőző stádium kevésbé érdekel, helyette annak tudatos felvállalását, a szenvedés elfogadását, valamint a kollapszusból való felállást szeretném rögzíteni. Gyakorlatilag a felállás, újjászületés különféle stációit követhetjük le ebben a sorozatban.” A keresztény utalásokkal átszőtt képek hasonlóan rejtélyesek és misztikusak, mint a korábbiak, hiszen a testek itt szintén nem definiálható fizikai térben jelennek meg. Sehol nincs egyetlen olyan tárgy, amely konkrét időhöz vagy térhez kötné ezeket az alakokat.

Lenyűgöz az a puhaság, amivel Verebes megformálja alakjait, ugyanakkor a Szóma széma sorozat testeinek festészeti megfogalmazása sokkal lazább, érzelmesebb, mondhatni szenvedélyesebb. A rétegek lazúrosan épülnek, ez adja a kompozíció légiességét, transzparenciáját, az alakok pedig plasztikusak és szenzuálisak. „Bármilyen furcsa, én nem készítek vázlatot a festményekhez, nincsen előrajz, csak egy erős vízió, így egyből a vászonhoz nyúlok, ott találom ki a kompozíciós témát. Persze van, amikor elszúrom, ami olykor korrigálható, máskor viszont helyrehozhatatlan.” 

„Több mint tíz évet áldoztam arra, hogy a saját magam által rendszerezett információk alapján megtanultam festeni, jól bánni a színekkel”, meséli Verebes, majd hozzáteszi, hogy 1985-ben, amikor a főiskola miatt Zentáról átköltözött Budapestre, sokat kellett küzdenie, mire megtalálta a helyét. „Autodidaktaként érkeztem, semmiféle kompozíciós szabályt vagy technikai módszert nem ismertem, így kellett egy év, mire belerázódtam a munkába. Képgrafikára jártam, ott megtanultam a komponálás rendszerét és a különféle anyagok viselkedését, hogyan kell sík felületen kialakítani a tömeg érzetét. Az egyetemet követően megélhetési céllal sokat rajzoltam kint az utcán is, portréztam.” Azt meséli, hogy ott nagyon fontos volt az is, hogy kezdettől a végéig látványos legyen a folyamat, hiszen sokan figyelték a munkáját, kicsit olyan volt az egész, mint egy előadás. „Fel kellett építeni a dramaturgiát, máskülönben nem működött.” Nem gazdagodott meg belőle, viszont hatalmas iskola volt az utcán rajzolás. Akkortájt sok hallgató, diák, fiatal művész csinálta ezt.

A komoly alkotói munka azonban küzdelmekkel járt. Egy ízben a kecskeméti alkotóházban készített egy olyan festményt, amelynél érezte, hogy kezdenek összeállni a dolgok. „Bár fejben nagyon sok minden megvolt korábban is, tíz év kellett, mire rájöttem, hogy miként tudom a kezemmel, színben megoldani mindezt.”

Verebes képgrafikusi végzettségéből fakadóan időnként illusztrációkat és sokszorosított grafikákat, monotípiákat is készít, Jenei Gyula és Verebes Ernő kötetének rajzai, képi anyaga, továbbá könyvterve is az ő keze munkáját dicséri, közben pedig zenél is, és szervezi a Szolnoki Művésztelep életét. Igazi polihisztor. „Sok mindennel foglalkozom, de végül is minden egy tőről fakad. Viszont festeni tudok a legjobban, azzal tudom a legjobban elmondani, ami engem foglalkoztat.” Vegyészetet tanult, érdekli az elméleti fizika, a csillagászat, de mint mondja: a lényegi kérdésekre a tudomány nem adott számára teljesen megnyugtató válaszokat. „Az emberi tudás ősi hagyománya, a régi bölcseleti vagy a különböző vallások mélyén fellelhető rendszerek viszont megadják ezeket, ha nem puszta kultúrtörténeti kuriózumként tekintünk rájuk.” 

A tudat örökkévalóságáról, teremtőerejéről, valamint az egyén világ iránti felelősségéről beszélgetünk, majd szép lassan világossá válik, hogy Verebes tulajdonképpen ezeket a gondolatokat festi meg a képein, akármelyik sorozatáról legyen is szó. Azt, hogy az ember nem halhatatlan, mert a teste megszűnik, a tudomása azonban múlhatatlan. „E tudomás koherenciájának a megőrzése pedig az egyetlen dolog, amire egy emberi élet folyamát érdemes felépíteni.”

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu