Ha a látás volna egyetlen érzékünk,
az ókori, vak bölcseknek lenne igazuk,
hogy álmokon túl, ott lebeg az élet,
a tükör túloldalán egy felébredett arc;
akkor könnyebb volna hinni, hogy
valaki látja, őrzi tetteinket, betakargat,
elsimítja rajtunk az opál alvásidőt,
nehogy ráébredjünk, hogy csak ennyi vagyunk:
barlang mélyén szuszogó álmok;
akkor vakon bíznánk bölcseinkben,
mert éreznénk, hogy a foncsoron túl
nem csak egy szín neve a fájdalom,
és a reggel nem látszatmegoldás;
egy volnánk akkor, mert nem férne közénk idő,
de mégis magunkban, mint az állatok;
így úsznánk előre a fényanyagban,
képeknek ütődve, fájna a táj,
de este megtérnénk a puha holttérbe
boldogan, mint egy magára maradt emlék;
bölcsen, mint akivel folyton szembenéz a sötét.
