Vers vs. szerelési útmutató: miért pörög rá az agy az irodalomra?

Az irodalomról gyakran mondod, hogy általa „legyengített formában” kapjuk meg az érzéseket. Ez kísértetiesen emlékeztet a védőoltásra.

Pontosan. A bölcsészek régóta állítják, hogy így hat az irodalom, de az elmúlt 10–15 év neurológiai kutatásai ezt meg is erősítették. Képalkotó eljárásokkal vizsgálták, mi történik az agyban, amikor egy bizonyos helyzetbe kerülünk, és mi történik akkor, amikor ugyanarról csak olvasunk. Nagyon leegyszerűsítve: ha ténylegesen menekülni kell, bizonyos agyi területek intenzíven aktiválódnak. Amikor pedig csak olvasunk róla, szintén aktiválódnak ezek a területek – de gyengébben. Azaz az agy legyengített formában végigfuttatja ugyanazt folyamatot, pont, mint a vakcina.

Ez csak a történet átélése miatt történik, vagy az olvasásnak önmagában is különleges szerepe van?

Az agyunk alkalmas az olvasásra, de – a beszéddel ellentétben – nem része a „hardvernek”. Vegyünk egy példát: ha egy csecsemőt letesznek két beszélgető felnőtt mellé, akkor is megtanul beszélni, ha különösebben nem foglalkoznak vele. Az olvasással más a helyzet. Mindössze 5-6000 éve olvasunk – ami evolúciós léptékben nagyon kevés –, ezért nincsenek kifejezetten erre kialakult idegrendszeri kapcsolataink. Több agyi terület együttműködésére van szükség ahhoz, hogy az agy minden egyes alkalommal újramodellezze az adott szituációt.

Ez minden típusú szövegre érvényes, vagy kifejezetten az irodalomra?

Mindenféle szöveg olvasása stimulálja az agyat, de az irodalom másként és mélyebben. Végeztek egy kísérletet, ahol az egyik csoport verset, a másik pedig szerelési útmutatót olvasott. Nem meglepő módon a versek intenzívebb agyi aktivitást váltottak ki. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az irodalom többnyire érzelmi helyzeteket modellez, az agy pedig ezt „leköveti”. Ezért alkalmas az irodalom az érzelmi tapasztalat átadására, ami azért fontos, mert mindannyian találkozunk az életben megrázkódtatásokkal. Olyanokkal is, amelyeket nem nagyon lehet racionális eszközökkel feldolgozni. Többféle ilyen helyzet létezik, de kettő biztosan mindenkit érint: a halál és a szerelem. Nem véletlenül tartoznak az irodalom alapvető témái közé.

Van idegrendszeri különbség a komfortolvasás és a magasirodalom között?

Az agyunkkal a szórakoztató és a „magasnak” hívott irodalom ugyanazt csinálja, de nem teljesen azonos módon. A szórakoztató irodalom gyakran ugyanazt a történetet mondja el újra és újra, csak más szereplőkkel – és az olvasók pontosan ezt is várják tőle. A magasirodalom viszont képes új típusú tapasztalatokat behozni, kizökkenteni a megszokott gondolkodási vágányokból. Kertész Imre mondta Dosztojevszkij olvasása kapcsán: az irodalom „egy szívre mért kiheverhetetlen csapás”. A populáris irodalomnak nem feltétlenül ez az elsődleges funkciója, bár néha ott is megtörténhet. De elitizmus lenne azt gondolni, hogy csak a magasirodalom ér valamit. A szórakoztató irodalomból mindig is többet olvastak az emberek, ráadásul a határok sem teljesen élesek. Shakespeare a maga korában a lehető legpopulárisabb regiszterhez tartozott. Mozart is.

A mélyolvasás: a kihalófélben lévő szupererőnk

Van kimutatható, hosszú távú idegrendszeri haszna az olvasásnak?

Van egy tanulságos amerikai kutatás: az időskori demencia okait vizsgálták több mint hetvenezer idős ember bevonásával. Sokféle tényezőt néztek – a genetikai háttértől a kulturális környezetig –, de ezek nem adtak egyértelmű magyarázatot. Viszont azok körében, akik egész életükben rendszeresen olvastak, szignifikánsan alacsonyabb volt a demencia megjelenése. Ha belegondolunk, ez logikus: aki egész életében rendszeresen mozog, annak kevésbé sorvad el az izomzata idős korára. Az agyunknak az olvasás olyan, mint az izmainknak a testedzés.

Mi a különbség a pásztázó és a mélyolvasás idegrendszeri hatása között?

A szkennelő, pásztázó olvasás hasznos stratégia, amikor nagy mennyiségű információ közül kell kiválogatni a számunkra fontosat. Ez a gyűjtögető életmód figyelméhez hasonlít. A fókuszált, mélyolvasás inkább a vadászat koncentrációjára emlékeztet: az a fajta elmerülés, amit egy kisgyereken látunk, amikor tátott szájjal hallgatja a mesét és megszűnik számára a világ. Utóbbi van igazán veszélyben. A digitális világban ránk zúduló információmennyiségre az idegrendszerünk nincs felkészülve. Ma egy emberre annyi egyedi információ zúdul egyetlen nap alatt, mint egy Shakespeare korabeli emberre egész életében. Ezért is van, hogy egy információs cunamiban eltöltött nap után nehéz elmerülni egy könyvben – sok felnőtt emiatt hagyja abba az olvasást. Pedig a fókuszált olvasás jótéteményei pótolhatatlanok. Az irodalom segít a valóságot történetekké rendezni, és nemcsak a világ szabályait tanítja meg, hanem azt is, mikor érdemes ezeket megkérdőjelezni. Egyszerre ösztönöz kreativitásra és kritikus gondolkodásra – és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a fake news korában ez mennyire fontos. Az empátia a másik kulcsképesség. Nem pusztán arról van szó, hogy pénzt adunk egy koldusnak, hanem arról, hogy el tudjuk képzelni, mit szeretne a másik, milyen érzelmi állapotban van, mi mozgatja. Az olvasás ráadásul az intelligenciát is mozgósítja abban az értelemben, hogy többet hozunk ki abból, amivel születtünk. Aki sokat olvas, többet hoz ki belőle.

Mi a legnagyobb befektetés egy gyerek jövőjébe?

A mesélés. Onnantól kezdve, hogy az eszét tudja – akár egyéves korától vagy még előbb. Amikor megtanul olvasni, támogatni benne. A legerősebb motiváció pedig az, ha azt látja: a szülő maga is olvas. Pontosabban könyvet olvas, nem telefont pörget. Statisztikailag kimutatható, hogy azok a gyerekek, akiknek meséltek, minden tantárgyból jobban teljesítenek az általános iskolában, még matematikából is. Ennél olcsóbban és hatékonyabban aligha lehet javítani az esélyeken.

Irodalmi időgép: nem olyan rossz a helyzet, de van száz év lemaradás

Mennyire változtak az elmúlt években az olvasási szokásaink? 

Ami az irodalmat illeti, valóban érzékelhető némi csökkenés, hiszen egyre több konkurens médium – filmek, közösségi platformok – verseng a figyelmünkért. Magyarország nagyjából az európai középmezőnyben helyezkedik el az olvasási statisztikák alapján. Van azonban egy kifejezetten biztató adat: a sokat olvasók száma nem csökken, sőt, ők továbbra is intenzíven olvasnak. Probléma inkább a keveset olvasók körében mutatkozik. Szűkül azoknak a tábora, akik alkalmanként, kisebb gyakorisággal vesznek könyvet a kezükbe. Ez azért aggasztó, mert aki ebből a körből kisodródik, az jellemzően kiesik az olvasók közül. Ehhez hozzátartozik, hogy a társadalmi érvényesüléshez ma már nem feltétlenül szükséges az olvasottság, és az információk elsődleges forrása sem a könyv, hanem az internet. Bár ennek viszont vannak pozitív oldalai is. Egy orvos ismerősöm mondta, hogy könyvgyűjtőként sajnálja, hogy kevesebb orvosi könyv jelenik meg magyarul, páciensként viszont örülhetünk, hogy nem egy harminc évvel ezelőtti könyvből akarnak gyógyítani minket, hanem naprakész információk alapján.

A magyar oktatás mennyire segít ebben? Eljutunk a kortársakig?

Egyáltalán nem. A magyar irodalmi kánon soha nem volt ilyen messze a kortársaktól, mint ma. A 30-as évek végén az iskolai olvasnivalóknak jelentős része azonos volt azzal, amit ma is tanulunk – csak akkor ez kortársnak számított, vagy félig annak. Jelenleg a legfiatalabb – akiknek az életművét is tanulják az iskolákban – 105 éve született és 45 éve halt meg. Ő Pilinszky János. Nincs újabb. A nyelv viszont 70–80 év alatt annyit változik, hogy ezek a szövegek már nem hatnak kortársnak. Ehhez jön a kronologikus sorrend: a diákok eleinte döntően olyan szövegekkel találkoznak, amelyekkel egy átlagos nyelvi felkészültségű fiatal nehezen küzd meg. Aki nem hoz otthonról stabil olvasáskultúrát, már Homérosznál ledobja a láncot. Mire eljutnának a könnyebben dekódolható művekig, sokan feladják.

Rendhagyó irodalomórákat is tartasz. Mi a tapasztalatod?  

Érdekes módon nem aszerint látok különbséget, hogy elit iskolában vagy kisebb presztízsű iskolában járok. Mindkét helyen előfordul, hogy azt látom, hogy a diákok a tanárt figyelik: „mit kell erről gondolni?” Nehéz rávenni őket, hogy őszintén elmondják a saját véleményüket. Máskor pedig látszik, hogy mernek szabadon asszociálni, mert ehhez szoktak az órán. Sajnos ebből van kevesebb. Csináltam olyat is, hogy levágtuk a versekről a szerző nevét, és válogatniuk kellett, mint a Tinderen: jobbra a jó vers, balra a rossz. A tapasztalat az, hogy a diák pontosan el tudja húzni a gyengébb Ady Endre-verset a „rossz” irányba – egészen addig, amíg nincs odaírva a név. Tavaly Szombathelyen jártam egy autószerelő és autóvillamossági szakiskolában: harminc fiú és egy lány. Nagyon régen voltam ilyen nyitott, érdeklődő diákok között Megkérdeztem a tanárt, mi ennek az oka. Azt mondta: nagyon egyszerű, nem érettségiznek magyarból. Nincs tétje a tananyagnak, és merik szeretni az irodalmat. És persze egy elhivatott, remek tanár sem árt.

Kíváncsiság, filológia, cancel culture

Mégis: miért vagyunk ennyire kíváncsiak az írók életére? Hol a határ a magánélet és az irodalomtudomány között?

Az egyik ok nagyon prózai: nehéz elválasztani a szöveg beszélőjét attól a névtől, aki a borítón szerepel. Ha valaki leírja, hogy „már egy hete csak a mamára gondolok”, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ő – mint természetes személy – valóban így érzett. Innen pedig már csak egy lépés a kíváncsiság: hogyan történt ez? Ki volt az a mama? A másik ok az iskolai beidegződés. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor festőkről kezdtem írni. Irodalomórán tanulunk életrajzokat, ezért egy íróról lehet in medias res beszélni. Ezzel szemben egy festőt be kell mutatni, mert rajzórán nem így tanuljuk őket. Rippl-Rónai József nevét és életét nem ismerjük olyan részletességgel, mint mondjuk Ady Endréét, pedig az életművük nagyjából hasonlóan jelentős. Alapvetően irodalmi hangoltságú kultúra vagyunk, ezért az írókról többet tudunk – és többet is akarunk tudni. Ennek történeti oka is van: amikor a polgári iskolákban rendszerszerűen elkezdték tanítani az irodalomtörténetet, a hagiográfia és a szentek élete szolgált mintául. De nem kell mélyre ásni, hogy tudjuk: nem ez az igazság. Az írók is tele vannak gyarlóságokkal, pont, ahogy mi.

Amikor egy író életét meg akarjuk ismerni, mihez van jogunk?

Ebben az idő a döntő tényező. Egy kortárs művészről nem lehet úgy beszélni, mint egy száz éve halottról. Mások a személyiségi jogok, mások az érzékenységi határok. Érdekes jelenség ugyanakkor, hogy az írók magánéleti írásaikban is gyakran „kikacsintanak” a jövő olvasójára. Néha egészen tudatosan. Gárdonyi Géza titkosírással vezette a naplóit, hogy a környezete ne olvashassa, de közben leírja benne: „Kedves olvasó, ha ezt megfejtetted…” Karinthy Frigyes egy titkos szerelmes levelében meg azt olvashatjuk: „lehet, hogy ebből egyszer érettségi tétel lesz.” Szabó Lőrinc sem megsemmisíteni akarta gyorsírásos jegyzeteit, hanem bizonyos időre titkosítani – mintha azt üzenné: később a megismeréshez fűződő érdek fontosabb lesz. A technológia átalakulásával a filológia klasszikus forrásai is eltűnőben vannak: a naplókhoz és levelezésekhez (amit már alig írunk papíron) sokszor hozzá sem férünk: jelszavakkal védve, digitális fájlokban találhatóak. Még a mű keletkezésének körülményeit sem fogjuk tudni: a szövegszerkesztőben átírjuk, felülírjuk, és nem marad meg a kézirat rétegzettsége.

Életmű és életrajz összefüggése – hogyan választható szét a kettő, amikor dübörög a cancel culture?

Két dolgot érdemes különválasztani. Az egyik: nagyon gyakran az életmű mást mutat, mint ahogyan az illető élt vagy viselkedett. A másik: ha a magyar irodalomtörténetből kiradíroznánk mindazokat, akik a köz- vagy magánerkölcs szempontjából gyarlók voltak, a kétharmadát ki kellene törölni. Ezzel csak veszítenénk. Tanulságos például Nyirő József esete: volt, aki azt mondta: „nyilasszimpatizáns, tehát rossz író”, más szerint „jó író volt, a politikát felejtsük el”. A harmadik álláspont a kettő között van: „jó író volt, és nyilas is” – a kettő együtt igaz. Nem volt rossz író, de tagadhatatlanul fekete öves nyilas volt. A két tényt el kell választani. Más országok ezt gyakran pragmatikusabban kezelik: olvassák és tanítják a műveket, de az életrajzban elmondják, hogy az illető nem volt makulátlan ember. Meg mondjuk nem neveznek el róla utcát. De ennyi. Mi pedig sokszor vagy felmentést keresünk, vagy elhallgatunk. Erre jó példa József Attila esete. Ha ma hallanánk, hogy valaki olyan módon zaklat egy pszichológust, mint ahogy ő tette Gyömrői Edittel, azt mondanánk, hogy el kell különíteni. Ha József Attiláról van szó, azonnal keressük a felmentést. Részben érthető, részben viszont el kell bírni ezt a feszültséget. Meg kell tanulni elválasztani az életművet az életrajztól. Bizonyára az lenne az igazságos, ha csak remek emberek írhatnának remekműveket. De ez nem így van, gyenge jelleműek, sőt gazemberek is lehetnek zsenik. Ezt nem könnyű elviselni, de hosszú távon ez teszi lehetővé a tisztább olvasást.