Vérszínű fény az alagút végén - WOZZECK, MISKOLCI OPERAFESZTIVÁL

Sötétszürke, szűkülő alagútban futnak össze a játékteret határoló, ferde falak. Alagút, ahol a kilátástalanság az úr. Kisiklott sorsok, falakba ütköző vágyak, Wozzeck és Marie tragédiájának képi metaforái (díszlet: Thomas Gruber). Az üres színpadon legfönnebb egy-egy nyomatékosított kellék jelzi a jelenet helyszínét.

 

Jelenet az előadásból

 

Matthias Oldag, a thüringiai Gerai Állami Színház és a Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. közös produkciójának rendezője az érzelmileg fölkavaró zenét hagyta érvényesülni. Altenberg-Gera Filharmonikus Zenekara, Eric Solén karmesteri pálcája alatt a remekmű összetett műfaji-formai világát (a rapszódiától a passacagliáig, a szonátától a rondóig stb.) a bergi sokszínűség szellemében vitte tökélyre. A rendező sehol sem tolakodott a zene elé, szólistái pedig "áténekelték" a legzaklatottabb tuttikat is. Színrevitele - mely koncepciót, mint megtudtuk, Bátor Tamással közösen alapozták meg) - a bergi opera mélységeinek ismeretében fogant. A kisember tragikus (büchneri) sorsának konzseniális megjelenítésében. Megejtően puritán, ám annál sugallatosabb elképzelés nyomán.

 

Ma már különös elgondolni, hogy az 1925-ben befejezett és ugyanazon évben a Berlini Állami Operában bemutatott mű avantgárd számba ment, holott Büchner költői nyelvezetét és gondolatait kifejezetten melodikus formában ültette át zenei megfogalmazásba. Nem csoda, hisz Büchner Woyzeckjének 1914-es bécsi előadása bűvölte el annyira, hogy operát írjon belőle. A librettót is maga készítette; a töredékek alapján többször is rekonstruált darabból 15 részre oszló, három felvonásos, lényegre törő, roppant expresszív operaszöveget szerkesztett. Zenéje - a lírai drámai, tragikus jelenetek alaphangulata szerint, vagy éppen a szerencsétlen katonasági borbélyon, Wozzecken gúnyolódó tiszti figurák groteszk jellemzésekor - hallatlan gazdagságban szólaltatja meg a büchneri dráma egyszerűségében megrázó, költői-filozófiai mélyrétegeit.

 

Matthias Oldag takarékos színpadi eszközökkel idézi meg a XIX. század eleji tisztivilág barbárságát és otrombaságát, az offizierekét, akik kedvük szerint alázzák meg a kiszolgáltatott katonát. Mivel a rendező a figurákra fókuszál, pazar zenei teljesítményt nyújtó énekeseit sokatmondó színpadi szituációkba helyezi, alkalmat kínálván színészi kibontakozásukra is.

 

 

A Kapitányt borotváló Wozzeck (Andreas Scheibner), ura feddésére, miszerint együtt él Marie-val, és fiacskájuk is törvénytelen, a gúnyolt kisember lírai vallomása ("Wir arme Leute...") gyönyörű bariton melegséggel, a mélyen megbántott ember hangján szólal meg. A zeneszerző - és persze, a rendező - teljes empátiája nyilatkozik meg a jelenetben. Az emberkísérleteknek is alávetett Wozzeck egyre mélyebbre süpped a lélek bugyraiban, s amikor szerelmetes Marie-ját elcsábítja a nyalka Tamburmajor, s a kocsmában is ezen élcelődnek, a borbélylegényben megérlelődik a tragédia: az erdőszélén, a tó partján, végső kétségbeesésében elvágja a lány torkát. Az alagút végén hatalmas Holdtányér tűnik föl, az eszét vesztő Wozzeck azt is véresnek látja, s miközben gyilkos kését keresi a tóban, maga is vízbe fullad.

 

A vonzóan nőies Marie nem tud ellenállni a Tamburmajornak, a sörkerti táncmulatság hevében párja szeme láttára udvaroltat vele. Döbbenetes képi szuggesztió hatása alá kerül a néző: hatalmas, szétfeszített, véres disznótetem függ a duhaj jelenet hátterében (tort ünnepel a népség), mintha ennek a széttrancsírozott állatnak a látványa előlegezné meg a rövidesen bekövetkező gyilkosságot, nem szólva az elállatiasodott tisztek Wozzecken végzett testi-lelki "trancsírozásáról", a Doktornak a borbélyon elkövetett részben fizikai, részben "lelki anatómiai" kísérleteiről.

 

Franziska Rauch (Marie) tisztán csendülő szopránján bűnbocsánatért esd hűtlensége miatt, Mária Magdolna bibliai példázatát idézi meg, hol a Berg által gyakran alkalmazott Sprechgesang (énekbeszéd), hol a lírain melodikus ária révén. Mint tudjuk, dramaturgiai feloldás nincs. Az első (vihar előtti) felvonásban az ő szájába adja Berg a mű egyik legszebb áriáját, a kisfiát altató Bölcsődalt.

 

A közönyös falunépe a színpad hátteréből lassan előrenyomul: az előtérben vérbe fagyva fekvő Marie holtteste felé görgeti a padlószőnyeget, rádobja, és érzéketlenül elvonul.

 

Alban Berg tragikus dramaturgiai fordulatot ad a Büchner-darabtól eltérő finálénak: az árván maradt kisfiú, miután játszótársai értesítik anyja haláláról, föl sem fogva a történteket, egyedül marad a hatalmas, kiürült játéktéren, a közönyös világ magára hagyta. Kezébe veszi, forgatja a gyilkos kést, nem tudja, ez metszette el az ő jövőjét is. Dermesztően szép költői látomás katartikus élményével távozunk.