Az 1849-ben íródott Liliomfit Makk Károly 1956-os filmje tette igazán ismertté, Darvas Ivánnal a főszerepben. A termékeny szerző, Szigligeti Ede társadalmi vígjátéka még ma is élvezettel fogyasztható ? különösen, ha a főzőkanál Román Sándor kezében van. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a sok jó nehogy megfeküdje a gyomrunkat!
A koreográfus és állandó alkotótársa, Meskó Zsolt nem bízzák a véletlenre az értelmezést és verbális sorvezetőt mellékelnek a Liliomfi mellé. Egy búgó hangú konferanszié/mesélő (Meskó Tímea) segítségével öntik szavakba a jelenetek zanzáját és fűszerként adják hozzá személyes hangú bírálatukat a fennálló (táncfinanszírozási) rendszerrel kapcsolatban. A csípős mondatok inkább csak ironikus, aktuális ténymegállapítások ? élve a szólásszabadság jogával ?, mintsem lázító sorok, ezáltal szépen belesimulnak a kulisszahasogató szövegbe. A kérdés inkább az, hogy valóban szükség van-e a szövegre. A Liliomfi ugyanis akár színpadi, akár filmes változatában közismert történet, túl sok magyarázatra nem szorul, még akkor sem, ha ? a konferanszié kezdeti bejelentése ellenére ? hűen követi az eredeti dramaturgiát és mindenáron lineáris történetmesélést erőltet. Emelett egy másik érv is szól a verbalitás feleslegessége mellett: az Experidance illusztratív táncnyelvezete, a táncosoktól elvárt eltúlzott gesztikuláció és mimika, a beszélő ruhák, a mesei-realisztikus díszlet éppen elég nyilvánvaló segítség az értelmezéshez. Az első felvonás legjobban sikerült jelenete a cilinderes tánc, ami ugyan kissé anakronisztikusan lóg ki a népi romantika fonalát elkapó etapok sorából, de koreográfiailag a legjobban megoldott pillanatok egyike. A vándorszínészek (a felvonás csúcsjelenetének szánt) érkezése kevésbe hangsúlyos, annak ellenére, hogy a szó szerint szürke (a díszlet és a jelmezek is szürkék) kisvárosba harsány vörösben vonulnak be kocsijukkal a komédiások.
A színészek a Rómeó és Júliát mutatják be, ahol a helyi szépség, Mariska (Morvai Veronika) a történet mentén maga is szerelmbe esik, méghozzá a Rómeót alakító Liliomfival (Patonai Norbert). A veronai hangulatban Román Sándor a teljes társulatát bevonva, nagyszerű táncot kreál a kivont kardokkal.
A koreográfus erős a színpadi balansz megtartásában. Nincsenek kihasználatlan terei, érzi, hogy mikor borulna meg a színpad egyensúlya és a hiátusba rendel táncost, díszletet. Klasszikus hagyományok szerint szervezi a teret és szívesen ellenpontoz egy szereplővel a tömeg ellenében. Jól variálja a térformákat, a csoporttáncok grandiózusak és nagyívűek. Kevésbé sikeresek azonban triói, duettjei és egyéni jelenetei, amelyekben gesztikulációval pótolja a megfelelő mozgás hiányát. A habkönnyű álomvilág végül a felvonás végén ölt testet igazán, amikor a fényesen világító, leereszkedő Hold sarlóján emelkedik magasba mámorosan a két szerelmes.
Az előadás minősége nem egyenletes. Az előételként kínált első jelenetek nem hozzák meg a várt étvágyat és hiába a csattanók, a gegek, a csoporttáncok rendre taps nélkül maradnak. A főfogás (a második felvonás) erősebb, a koreográfus ki tud lépni az Experidance-panelek felsorolásából, legalábbis sikerül némiképp felízesítenie a régi alapanyagokat. A kisváros után falusi csárdában találjuk magunkat, ahol csetepaté, szerelmi légyott, ruhacsere és csalafinta levelek okoznak bonyodalmakat. A nagy létszámú kompozíciók a Román Sándor által teremtett műfaj erősségei, amelyekben az összeszokott társulat kiválóan teljesít. A második részben kidomborodnak a karakterek is, közülük a dadát, azaz Kamillát megszemélyesítő Sátori Júlia alakítása a legemlékezetesebb. Román megtartja a korszak osztrákokat karikírozó bohózatát is, sőt egy kitűnő ötlettel Schwartz-ot megsokszorozza.
Egyre impozánsabb tálalásban látjuk újra a megszokott páros táncokat, csapásolásokat, az elmaradhatatlan ritmus-dobolásokat és már-már ráérzünk a dolog ízére... Ekkor azonban hirtelen minden megoldódik ? az összes szerelmes pár egymásra talál ? és vége szakad a történetnek. Román Sándor és társulata azonban nem hagy minket desszert nélkül ? az elmaradhatatlan finálé a hab az előadás tetején.
