Vitéz László mindig visszavág

Múzeumra várva

Kemény Henrik 2006-ban, az egy évvel korábban kapott Kossuth-díjjal járó összegből alapítványt tett. A Korngut-Kemény Alapítvány azzal a céllal jött létre, hogy elősegítse a Kemény család művészi örökségének megőrzését, együtt tartását és közkinccsé tételét. Debrecen városa, illetve a Vojtina Bábszínház vállalta, hogy megteremti egy múzeum alapjait, és Kemény Henrik halála után is gondozója lesz a Kemény-gyűjteménynek.

A hagyaték és az előzetesen az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetnél letétbe helyezett relikviák Debrecenbe kerültek, Láposi Terka színháztörténész pedig hosszú ideje elhivatottan fáradozik azon, hogy a cél, a múzeum megvalósuljon. Aprólékosan feldolgozta az anyagot, színház- és kortörténeti dokumentumként is olvasható könyvsorozatot szerkeszt, és fontos szerepe volt abban, hogy Vitéz László és a Vitéz László-bábjáték kiemelkedő nemzeti érték minősítést kapjon és a Nemzeti Értéktárba bekerüljön. A 2025-ös centenáriumra készülve pedig szervez, tervez, hogy méltó módon ünnepeljük a nemzetközi hírű bábjátékos egyedülálló életművét.

Láposi Terka több kiállítást rendezett már a Korngut-Kemény család kivételes értéket képviselő örökségéből, de a Színházi Olimpia keretében megrendezett Bábművészeti Világtalálkozóhoz kapcsolódóan megnyílt, a debreceni Vojtina Bábszínházban május végéig látható Világközép igazán különlegesnek számít. Bár csak egyetlen, igaz, méretes terem a tárlat, rá kell szánni az időt.

Mítosz és valóság határán

A kiállítás címe Világközép, utalva arra, hogy ahol Kemény Henrik fölállította a bódéját, ott volt a világ közepe, arra az aprócska porondra varázsolta élet és halál viaskodásának misztériumát. Ahogy a kísérőfüzetben olvasható: „Kemény Henrik a színpadon élt, a saját maga által kialakított és kijelölt territóriumon, az öntörvényű, horizontálisan zárt rendszerű, vertikálisan végtelenül nyitott színpadon”. Ezt az elvet követi a tárlat elrendezése is, hiszen a bábos világában, az ő tárgyai között járunk, a kurátor adta itiner szerint, ám ránk van bízva a történet megélése, mi döntjük el, mit viszünk belőle magunkkal.

A bejárattól balra egy asztal és megannyi szerszám, skicc, mechanikai terv, faragott bábfejek, gombok a bábok ruhájára, régi táskarádió, újabb CD-lejátszó. Épp átellenben, srégen a jobb sarokban varrógép, a falon magyar és külföldi bábfesztiválok művészbelépői, emlékjelvényei, egy karosszéken minuciózusan összehajtogatott ing, nadrág, felöltő, öv. Mintha a tulajdonosuk csak egy pillanatra állt volna fel a munkából, mintha csak kiszaladt volna, hogy megnézze a szomszéd teremben Baditz Dávidot Vitéz Lászlót játszani. Ez az életteliség a kiállítás legnagyobb erénye, ami azzal együtt is áll a kiállításra, hogy itt minden csak a szemnek szól, hiszen a muzeális értékkel bíró báboknál nem véletlen az érintést tiltó tábla. Mégis: a vitrinekben elhelyezett tárgyak, az eredeti méretű és tapétányira kinagyított fotók olyan elképesztő történeteket mesélnek, a falak mellett közszemlére tett bábok és bábszínházak, kellékek pedig vagy olyan megejtő szépséggel és bájjal varázsolnak el, vagy olyan komplex mechanikával nyűgöznek le, hogy a kezet a tisztelet visszatartja.

Ha az óramutató járásával ellentétesen indulunk, nem is 1925-be, Kemény Henrik születésének idejébe csöppenünk, hanem még korábbra.

Egymásba fonódó munka és magánélet

A nagypapa, Korngut Salamon 1857-ben született. Galíciából vándorolt Magyarországra, Várpalotán telepedett le, csizmadiaként, cipőfelsőrész-készítőként dolgozott. Ám feladva a biztos kenyérkeresetet cirkuszi mutatványossághoz kért és kapott 1897. január 26-án a belügyminisztériumtól működési engedélyt. 1931-ben Budapesten halt meg.

Fia, Korngut Henrik 1888-ban született Várpalotán, és 1944. december 27-én Nagycenken halt meg. Sírja ismeretlen. 1912-ben magyarosította nevét. Az 1920-as évektől szinte állandó jelleggel a hűvösvölgyi Nagyréten játszott, és apjával már ekkor tervezgették egy családi bábszínház megnyitását. Főállásban azonban hivatalnokként vagy éppen mozigépészként igyekezett eltartani családját. Felesége, Kriflik Mária 1898-ban született Pozsonyban, de honosítása révén Budapest a bejegyezett születési helye. Korngut-Kemény Henrik kérésére 1941-ben megváltoztatta nevét Keményi Máriára. Budapesten, hosszan tartó betegségben 1984-ben hunyt el.

Első gyermekük, Henrik 1925. január 29-én Budapesten jött világra, 1926 februárjában megszületett második fiú, Mátyás, aki 2001-es haláláig a paravánok mögött folyamatosan kisegítőként, untermannként jelen volt a bábelőadásokban. 1936 februárjában egy lánnyal gyarapodott a család: Katalin, azaz Pipike, ahogy a család tagjai nevezték, születésétől fogva cukorbetegséggel küzdött. Tanítónőnek tanult. Soha nem akart bábozni, de mint pénztáros, hangosbemondó, sőt plakátrajzoló tevékeny szerepet játszott a bábszínház életében. 1984-ben halt meg Budapesten.

A fotókról egy igazán összetartó, véd- és dacszövetségben élő, egymásért és a hivatásért élő család tagjai néznek ránk, akiknek az életében a munka és a privát szféra egyáltalán nem különült el. Nem nehéz Kemény Henrik iskolai füzeteiben felfedezni azt a pontosságot és szépérzéket, ami később megjelent a bábokon és a mechanikai terveken.

A 20. század első felében a Népligetet nyüzsgő forgatag jellemezte. A szórakozni vágyók már az 1910-es években a Mutatványos tér felé vették az útirányt, ahol színesre festett, lampionnal díszített szórakozóhelyek, mozi, vendéglők, dodzsem, cirkusz, céllövölde, körhinta, barlangvasút, színház, sőt Európa legnagyobb, a korabeli szlogen szerint „a Kárpátoktól az Adriáig érő” hullámvasútja közül választhattak. (Érdemes megállni egy háromnapos augusztus 20-i ünnepség méretes plakátja előtt, felfedezni rajta az apró rajzos részleteket!) És itt állt egy valódi intézmény, az 1927-ben megnyílt Kemény Bábszínház, a Bódé, ahová a család 1931-ben ki is költözött. A fiúk minden délutáni előadásnál a színpadon segédkeztek, Kemény Henrik pedig már hatévesen fellépett itt, délutánonként az apjától kapott Miki egérrel bábozott. Kilencévesen pedig kifaragta első Vitéz László-bábfiguráját. A korabeli képek alapján könnyen elképzelhető, micsoda hangulat volt a Népligetben. Az egyszeri látogató pedig körbenéz, hátha van itt egy időkapu, amelyen át a boldog békeidőben találja magát, a Bódé nézőterén, hogy lássa, hogyan kelnek életre az itt zsinórokon lógó vagy a dobozdíszletbe beigazított, de láthatóan lélekkel és humorérzékkel rendelkező bábok.

A politika közbeszól

De jött a II. világháború, ami a család életét gyökeresen és tragikusan megváltoztatta. Korngut-Kemény Henriket munkaszolgálatra hívták be, Kemény Mátyás fogságban volt, így Kemény Henrikre hárult a feladat, hogy édesanyjáról és húgáról gondoskodjon.

A család három tagjával 1945. május 1-én újból megkezdte működését a Kemény Bábszínház: Henrik játszott, Katalin kezelte a gramofont, édesanyjuk volt a pénztáros. 1945 augusztusában hazatért Mátyás, egy évvel később elkezdték a bábszínház teljes felújítását. A politika azonban újra közbeszólt.

1947-től a kormányzati szervek sorra betiltották az előadásokat, a mutatványosok egyre nehezebben kaptak működési engedélyt. A Magyar Bábjátékosok Szövetségének 1948-as rendelete szerint csak a szövetségi tagok játszhatnak bevétellel. A vásári bábosok azonban nem számítottak annak, így a korszellemmel nem kompatibilis Vitéz László is indexre került. Kemény Henrik elővette a korábbi marionetteket, és zenés, szöveg nélküli etűdökből állított össze bábcirkuszi műsort, amelyre a három méter magas Bambi csalogatta a közönséget. Csupa derű a bohócfigura, biztos vagyok benne, hogy aki meglátta, azonnal a bábszínház felé vette az irányt, követte a fehér köpeny alá bújt mozgatót, Mátyást és az őt követő Kemény Henriket a két néger cintányérossal. (A szó ma természetesen érzékenységet sért, de kedves olvasó, 1948-ban járunk.)

A helyzet egyre nehezebbé vált. 1950-ben Kemény Henrik engedett az Állami Bábszínház igazgatója, Bod László festőművész hívásának, és bábtechnikus lett a Sztálin úton. Délutánonként viszont sietett a Bódéba. 1952-ben elkezdődött a népligeti Mutatványos tér államosítása és felszámolása. 1953. augusztus 21-én éjszaka bábszínházi kollégájával, Jakovits József szobrásszal a Kemény Bábszínházból a Rottenbiller utca 1. alatti műteremlakásba mintegy nyolcvan bábfigurát kimenekített. Jakovits mellett Bálint Endre festőművész körülbelül egy évtizedig bújtatta a bábokat. A hatóságok a hullámvasúttól a céllövöldékig az összes szórakoztató létesítményt lerombolták, csodával határos módon a Kemény Bábszínház épülete megmaradt. Játszani azonban tilos volt benne, és kilakoltatták belőle a családot.

1954-ben Kemény Henrik Ortutay Gyula felterjesztésére megkapta a Népművészet Mestere címet. Egy évvel később néhány alkotótársával együtt elhagyták az Állami Bábszínházat, hogy Győrben megalakítsák az első vidéki bábszínházat. Kemény Henriknek volt egy feltétele: engedélyezzék neki a Vitéz László-játszást. Megkapta, így a hivatalos előadások után útra kelt, és bejárta a vidéket a pirossipkás hőssel, aki nagymamucikája báli legyezőjével – azaz palacsintasütővel, amelyek különb-különb méretekben állnak – suhintgatta valamelyik ördögöt vagy halált.

Az évtizedek alatt ugyanis mindegyik figurából több készült. A hagyatékban halálból négy, ördögből kilenc van – utóbbiak színben különböznek –, Vitéz Lászlóból pedig jutott ajándékba a világ nagy bábmúzeumainak és hírességeknek is. Az ikonográfia szerint úgy kellene hasonlítaniuk egymásra, mint két tojás, mégis mindegyik báb egyedi, ott van bennük a bábjátékos egyénisége, a kézimunka ihletettsége és megismételhetetlensége.

A győri vállalást nem sikerült beteljesíteni, ezért a művészek Kemény Henrikkel együtt visszatértek az Állami Bábszínházba. 1963-ban édesanyjával és húgával a népligeti Kemény Bábszínházból végleg elköltözött, élete végéig a Vörösmarty utcában lakott. Mint Láposi Terka felidézi, egy „teremtett kauzális rendbe pakolt dobozok, bőröndök” labirintusban, amelyet nemcsak a sok-sok utazóbőrön és paravánzsák, hanem a terem közepének kialakítása is megidéz.

Kemény Henrik 1975-ben nyugdíjba vonult az Állami Bábszínházból, ettők fogva szintén ekkor nyugdíjazott kollégájával, Bató Lászlóval járták országot-világot. Bató 1982-es halála után öccsével, Mátyással vagy egyedül játszott.

Az örök túlélő

A Magyar Televíziónak köszönhetően a vásári bábjátékot és Kemény Henrik nevét már az 1960-as években megismerték és elismerték. A ’70-es években következett a Vitéz László és a többiek című műsor, a következő évtizedben pedig olyan ismert figurákat készített és mozgatott – néhány terv és backstage fotó mutatja be ezt az időszakot –, mint Hakapeszi Maki, Furfangos Frigyes, Süsü, a sárkány, Böbe baba, Gesztenye Guszti. A műsorok első nézői ma már nagyszülők, a későbbi műsorok közönsége pedig a saját gyerekeit viheti manapság közel tucatnyi Vitéz László-játékos előadására, így aztán egyáltalán nem felülfogalmazás, ha azt mondjuk, az örökség él, a hagyomány a megőrzés mellett folyamatos megújulásban is van.

A Kemény Bábszínház eközben magányosan állt a Népligetben. 1983-ban a X. Kerületi Tanács helytörténeti szempontból védetté nyilvánította, a Művelődési Minisztérium, a Fővárosi Tanács, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal, az MTA Soros Alapítványa támogatásával elkészült egy felújítási terv is. 1989-ben Kemény Henrik átépítési tervei alapján felújították a Bódét, az ünnepélyes átadás 1989. augusztus 20-án történt meg. Ám ez volt az egyetlen alkalom, hogy az 1953-ban bezáratott bábszínházban Kemény Henrik fellépett, a Népliget ugyanis akkoriban nem volt elég vonzó a közönség számára. Az épület 2011. október 2-án éjjel leégett. Kemény Henrik alig egy hónappal élte túl a tragikus eseményt, november 30-án hunyt el Debrecenben.

Egyetlen tárgy maradt meg a bábszínházból. Annak a gramofonnak a tölcsére, amit Pipike kezelt, és amit az ávósok csak azért nem foglaltak le, mert fogalmuk sem volt, mi az a gramofon. Mintha az aranyszín tölcsér mágikus erővel bírna és elpusztíthatatlan lenne...

A Világközép kiállítás május végéig látogatható a debreceni Vojtina Bábszínházban. Részletes információ itt.

Fotók forrása: Vojtina Bábszínház