Vitrinszínház – talán ez a legtalálóbb elnevezés arra a formabontó karanténprojektre, amelyet Éry Franciska rendez a Csokonai Színházban. A Londonban élő alkotó többször hangsúlyozta, hogy mennyire kreatív, a kísérletezésre nyitott társulattal találkozott Debrecenben. A darabot a tervek szerint mintegy húsz alakalommal játsszák a Nagyerdőben, először augusztus 11-én.

Formabontó Hamlet-előadással készültök, amit vitrinszínháznak neveztél egy nyilatkozatodban. Mit takar ez?

A Csokonai Színház felkérésének hívószava a távolságtartás volt. Ez egy karanténprojekt. Sokat gondolkoztam azon, hogy most, amikor egy olyan vírus eszi a világot, amely miatt távolságot kell tartani, hogy lehet közösségi programot csinálni. Márpedig a színház egy összegyűlés. Gemza Péter igazgató hívott, és megkérdezte, hogy készítenék-e egy olyan projektet, amely megmozgatja a nézőket és alapvetően a hangokra, hanghatásokra fókuszál. Rájöttem, hogy ha távol is van a színész, de a fülünkbe beszél, az hatalmas intimitást adhat.

Fejhallgatóba beszél?

Igen. A színészek bent játszanak, mi pedig kívülről nézzük őket. Ezért neveztem vitrin-vagy kirakatszínháznak. Nem tudom van-e ilyen még a világon, szerintem mi csináljuk először. A helyszín a Nagyerdei Stadion földszintjének az a része, ahol üvegfalak vannak. A nézők először kint hallgatják, amit a színész belül játszik, aztán az előadás közepe felé kitörnek ebből a vitrinből és már kint játszanak, persze távolságtartással, a darab végéig.

Melyik fordítást használjátok?

Az ötlet az eredeti Hamletet dolgozza fel, alapja a Nádasdy-féle fordítás erőteljesen meghúzott változata.

A munka kísérlet-jellegét leginkább az adja, hogy a vizualitás mellett ennyire a hangokra, hanghatásokra fókuszáltok majd?  

Én korábban is dolgoztam ilyesmivel. A mesterdiplomám egy négyórás előadás volt, ahol főképp John Cage Csend című munkáját dolgoztuk fel: buborékfóliát pattogtattunk, zörejeztünk. Engem ez nagyon érdekel, másrészt ebben is nőttem fel, hisz édesanyám szinkronszínész, más embereknek kölcsönözte a hangját, amit mindig nagy mágiaként éltem meg.

Az elmúlt időszak sokunkban teremtett bizonytalanságot, többekben halálfélelmet. Ad egy plusz motivációt ez a rendezésednek?

Mindenképp. Tudtam, hogy ez nagyon nehéz lesz.  Magyarországon kevesebben tartanak távolságot, már régebb óta nincs karantén. Én Londonban élek, ahol egy ideig úgy volt, hogy az egész színházi élet szétesik, mert nem volt semmiféle állami támogatás. Még az is elképzelhető, hogy januárig nem tud a régi formájában visszatérni ott a színház.

Neked lett volna munkád?

Rengeteg. Azon töprengtem ebben a furcsa helyzetben, hogy színházba menni egy radikális tett lesz, és ha a színház mindenkié, akkor mindenkire oda kell figyelni. Arról nem is beszélve, hogy ha szigorítanának a szabályokon, akkor egy olyan előadással kell készülni, ami azokkal a szigorításokkal is érvénybe tud lépni. És itt a hangosító, a színész és a néző biztonsága egyaránt számít.

Hogy kerültél Londonba?  

Éltem mindenfelé, Svédországban, Oroszországban, aztán Londonban angol, dráma és performance mesterszakon végeztem.  Pár éve szabadúszóként dolgozom rendezőként és asszisztensként, főleg az opera világában. Nagyon szeretnék visszamenni, de egyelőre limbó van, ott vagyok, ahol munka van.

A teljes interjú a Csokonai Színház oldalán olvasható.

Fotó: Csokonai Színház