Furcsa szupermarket-jelenettel indul a Katona József Színház EMBTRAG – Keressétek az Urat, amíg megtalálható! című előadása. Változatos életkorú és kinézetű szereplők vonulnak fel a tejet és almát – igen erős és kikerülhetetlen szimbólum, illetve cselekményelem az utóbbi, de előbbi is fontos jelentést hordoz – tartalmazó hűtőszekrények között. Ezzel megágyaznak az elkövetkező három felvonásnak, mely tulajdonképpen nem tesz mást, mint felvonultatja a 21. századi ember beteges, erkölcstelen viselkedésmódjait. Mindezt a madáchi keretben.
A jelenetek nyomokban megidézik Az ember tragédiája történelmi színeit, ám csak néhányat, és eltérve az eredeti sorrendtől – így lehet, hogy Egyiptom előtt találkozunk a demokráciát hirdető Athénnal és a kéjben fürdő Rómával. E jelölők azonban elveszítik eszmeközpontúságukat, és csak arra szolgálnak, hogy minél élesebben rajzolódjon ki a háttér előtt az emberi nagyravágyás és léhaság. Az üresfejű démoszt lefizetik, hogy hadvezére ellen forduljon, a római lakoma valóságos orgiává fajul, a fáraó pedig kalapáccsal igyekszik elhallgattatni az elégedetlen rabszolgát. Arról nem is beszélve, hogy az álomlátást megelőzően Lucifer kábítószergyanús tablettát ad Ádámnak, ily módon egy pillanatra a víziósorozat egésze drogos képzelgésként jelenik meg.
Tulajdonképpen végig nincs is szó másról, mint a sokszínű formájú, de gondolatiságát tekintve változatlan bűnlajstromról. Éppen ezért látszik kifulladni a darab a második felvonásra, amely – a konstantinápolyi és a prágai szín romjai fölött – egyszerre tart görbe tükröt a bigott vallásosságnak, a pénzorientált multiknak, a felkapaszkodó gyakornokoknak és a szélsőséges természetvédőknek. A hihetetlen mértékű elkarikírozást néhol már-már fáj nézni, annyira jól csinálják a színészek, főleg az első emberpárt a második felvonásban megformáló Elek Ferenc és Rezes Judit. A koncepció frappáns része, hogy felvonásonként más művészek alakítják Ádámot és Évát (Eleken és Rezesen kívül Lengyel Benjámin, Mentes Júlia és Bezerédi Zoltán tűnik fel a szerepekben), ezzel hangsúlyosan egy életút szakaszaiként ábrázolva a történetet. Ez a fogás nemcsak feszessé teszi és összefogja a sok szempontból csupán lazán kapcsolódó jeleneteket, de egyúttal le is rántja a földre, átélhetővé teszi a látottakat. A darab végére kicsit mind Ádámok és Évák leszünk.
Az sem mindegy, mit viselnek a szereplők. Míg a különböző Ádámok már a nyitányban könnyen felismerhetők és összekapcsolhatók a mintás háziköntös alapján, addig az Évák igen eltérő viseletben jelennek meg (ebben nem túlzás talán egy Madách-maradványt feltételezni, mégpedig azt, ahogy az eredeti emberiségköltemény Ádámja mindvégig megőrzi belső azonosságát, tudatosan „álmodik”, Éva pedig a legkülönfélébb alakváltozatokban, az adott kor embereként lép színre). Lucifer pedig mintha a Mátrix egy szereplője lenne napszemüvegében és hosszú kabátjában.
Itt kell utalnunk a mű talán legizgalmasabb aspektusára: mind Lucifert, mind az Urat nő játssza. Ráadásul anya és lánya. Pálmai Anna és Szirtes Ági párbeszédei az első és az utolsó felvonásban a darab legszebb és legmegrendítőbb pillanatai közé tartoznak. Polarizált, de a nyilvánvaló egymásra utaltság működtette viszonyuk rendkívül őszinte, sőt egy szemléletes képzavarral élve: nagyon emberi. Lucifer éppúgy az anyagból alkotott teremtmény, mint Ádám és Éva, teremtmény nélkül pedig mi lenne a Teremtő? „Az abszolút unalom abszolút formája.” Noha az előadásba került Esterházy Péter-idézet szó szerint az ember nélküli Isten értelmére kérdez rá, nyugodtan kitágíthatjuk az értelmezésmezőt annyira, hogy a „fényhozó” is beleférjen.
Ha már Lucifer: időről időre megismétlődik az „Ülj az ölembe” kérés, mely majdnem minden esetben Éva szájából hangzik el mint az egymásra, illetve az elveszett Édenre való visszaemlékezés kulcsmondata, emellett pedig a nő-otthon kapcsolat hordozója a megpihenés képzetén keresztül. A második felvonás végén azonban az ördög mondja ugyanezt Ádámnak, ami természetesen szervesen kapcsolódik a női sátánértelmezéshez – egyszerre mintegy feltétele és következménye annak. Nem tudhatjuk, az alkotók olvasták-e Závada Pál nagyszerű Tragédia-parafrázisát, az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlint (noha a szövegkönyv Szabó-Székely Ármin dramaturg olvasottságáról árulkodik), de az biztos, hogy van egy fontos közös vonásuk: rávilágítanak a „Nő” kétarcúságára: míg Závada verses regényében ez Lilith (egyes Biblián kívüli források szerint Ádám első felesége, női démon) és Éva alakjának folyamatos egymásba játszásában nyilvánul meg, addig az EMBTRAG ebbe a rövid mondatba sűríti ugyanezt: „Ülj az ölembe”.
A leghatásosabb kétségtelenül az utolsó felvonás: a falanszter, az űr és a kihűlt eszkimóvilág nem enged túlzást, így a színekben és hangokban tobzódó szatíra bizonyos értelemben visszafogottabbá válik, erejéből azonban mit sem veszít. Sőt ez kimondottan jót tesz a műnek, amennyiben kiemeli a videojátékfiguraként mozgó falanszterlakók természetellenes uniformitását és érzéketlenségét, valamint az eszkimószín elállatiasodott atmoszféráját. A vég ijesztő, de nincs mit tenni, „küzdeni kell és bízva bízni”. A befejezés ennyiben hagyományos – noha az utolsó pillanatokat szellemes csattanó színesíti.
Székely Kriszta legújabb előadása modern problémákkal foglalkozik, a mélyben húzódó kérdések azonban, melyekre választ keres, örökérvényűek. Elvitathatatlan erénye, hogy Az ember tragédiáját leporolva viszi színre. A Katona előadása ezt megtette (már csak azzal is, hogy Nádasdy Ádám prózafordítását is felhasználta), néhol lecsupaszítva, néhol kissé túlkarikírozva, de miden ízében aktualizálva az eredetit. Az pedig, hogy a végeredmény megosztó, tulajdonképpen jó – legalább beszélnek róla.
A Lucifert alakító Pálmai Annával itt beszélgettünk.
https://kultura.hu/ratalalt-a-sajat-ordogere/
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Katona József Színház honlapján.
Fotók: Horváth Judit
